Jelképek

A Balaton partján nem fojtogatott a hőség, amelyet a városban szinte kibírhatatlannak éreztünk. A vártnál kevesebben autóztak befelé, talán a ballagás tartotta vissza a családokat. A forgalomlassító menet már Boglár felé járhatott, amikor Zamárdihoz értünk. A nyaralók egy része még zárva, másutt azonban lendületesen szépítgették a házakat, munkások hordták a téglát, oltották a meszet, állványoztak, sürgölődtek. A pesti ember már hozzászokott az útlezárásokhoz, váratlan akadályokhoz, a ténfergőkhöz, akik egy gödör szélén üldögélnek, vagy csoportosan vitatják majd valamikor elkezdődő-folytatódó tevékenységüket. Ám itt egyetlen álldogáló, szemlélődő, napbarnított férfit sem láttunk. Mindenki tett-vett, látható céltudattal, amelynek biztos és gyors az eredménye.

„Tanulsz?” – kérdeztem a keresztlányunktól. Az ő ballagási ünnepségére érkeztünk. Nem felelne meg a valóságnak, ha azt mondanám, lelkesedéstől csillogó szemmel bólintott. De tanul, s nem akármilyen dolog, hogy családjából elsőnek érettségizik, s tovább is tanul, egy intézménybe felvételi vizsga nélkül már bekerült, de még nem döntött, másik lehetőség is csábítja. Nyoma sincs benne annak az elsőgenerációs szorongásnak, riadalomnak, amely olyan tragikussá tette Kaffka Margit némelyik elbeszélését és regényét. Otthonosan érzi magát, optimistán tervezi életét.

A kisebbik asztalnál üldögélnek a fiatalok, már aki nem a konyhában sürgölődik. Margit, a tüneményes háziasszony, aki főztjével rohamot intézett a gyomrunk ellen, természetesen ki nem adná kezéből az irányítást, jönnek is a csodás tartalmú tálak, s mert a vendéglátókat nem illik diétával sértegetni, jeleskedem, ahogy csak tudok. Az ifjak mosogatnak, s a jelek szerint, van mit. A fiatal házaspártól azt kérdem, mikor készül el új otthonuk, a már tető alatt lévő ház, amelynek mindegyik téglája, cserepe, vezetéke a családi egybetartozás jelképe. Majd az ünnep után… A kocsiból kitekintve, hazafelé őket is láthatjuk, amint készítik a fészküket, amely ha elkészül, nem csak nekik szolgál otthonukul.

Amint lekanyarodunk a műútról, mindig megszemlélem a két templomot. A katolikust az út mellett, és kicsit beljebb a reformátust. Ősszel műsort sugárzott a helyi televízió, a templomok újjáépítéséről, a nehézségekről, az anyagiak hiányáról, a közös akaratról, az összefogásról. Mindkét istenháza teljesen megújult. A kis katolikus templomnak már a külső kapuja is áll, körben virágok pompáznak, méhek raja szálldos. Pünkösd előttre bérmálást terveznek, valamikor az elsőáldozókat is az oltárhoz vezetik. Hatalmas kézszorítással szeretném köszönteni, aki a munkát vezényelte-szervezte, de nyilván azt mondaná: „mi”. Ezen a vidéken ritkán hangzik el az öntudattól duzzadó „én”.

Jani bácsi, a tata csak fiatalodott tavaly óta. Felesége nem kis büszkeséggel mutat a fóliasátor felé, paradicsom, paprika növekszik ott; akkora sóskákat hoz ajándékba, amilyeneket a mesekönyvek illusztrációin látni. „Sokat dolgozunk, angyalkám, de van is eredménye.” Szavai nyomatékául másnap frissen főtt lecsóval érkezik Jani bácsi, bennem a gyermekkor tüneményes ízei kélnek. Néha sírtam, olyan erős volt, s most is könnyek szöknek a szemembe, de nem a haragoszöld paprikák miatt. Megfröccsöztetném tatát, de siet. Dolgoznia kell.

A terméketlen fákat kivágták a kertben. Sárgult, kukacos szilvák és ringlók hullottak róluk, Andris harapdálta őket, mi nem láttuk, de leginkább a labdát helyettesítették. Most szederindák sorakoznak a helyükön, köztük bóklászhatnak majd az unokáim.

A piacon az epreket fürkésszük. Szíves szó, mosolygás a kísérőjük. Sajnos nincs velünk Kata, az ő pillantása a köveket is meglágyítaná, de így sincs okunk panaszra. A városi árakhoz szokottnak felderülhet az ábrázata. Nem úgy a zöldségesnél. Ott minden kétszeresébe kerül. Hivatalosan árrésnek nevezik a jelenséget, a közember egyszerűbben és akadálytalanul rablásnak. A jelenséget persze jól ismerjük. Közeledik a szezon, aki gyorsan tollasodnék, megkezdte az előmunkálatokat.

A hőség másnapra elillan. Szellő lengeti a gesztenyefa ágait. Apám dolgozott a lombok árnyékában. Az árnyék most a kertre vetül, de ő már nincs velünk. A szelleme azonban érintetlen. Az íróasztalában is megmaradt néhány kézirata, megkezdett fogalmazványa. Egy töredék címe: Békesség. A másiké: Remény.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu