Jusztinosz, a laikus

Marcus Aurelius császár akkor is az Ister, vagyis a Duna mentén figyelhette a barbárok mozgásait, a suhanó kvád nyilat, amely eltalálta a habok fölött keringő büszke sast, amikor Jusztinosz feje – Crescentius, a cinikus filozófus följelentése nyomán – a porba hullt. Megvannak az akták, melyek pontosan leírják a bírósági tárgyalást, hiszen korábban Hadrianus, éppen Jusztinosz föllebbezése nyomán a törvényességi eljárást szabályozott formában rendelte el, ha kivégeztek valakit a kereszténységéért. Jusztinosz persze Marcus Aureliushoz meg a „kegyes” Antonius Piushoz is fellebbezett; a lelkiismeretükhöz, mert meggyőződéssel vallotta: ezek a filozófiához kötődő uralkodók kijelentéseikkel, viselkedésükkel már magukban hordozták Isten Szavának csíráját.

Ki volt ez a laikus, akit az egyházatyák elődjének tartanak? Új embertípus, keresztény értelmiségi – írják róla, akinek hazája Palesztina, de az apja bizonyára jómódú római veterán; nyugdíjba ment, földet, házat kapott a keleti tartományban, s adott arra, hogy fiát nagyvonalú rómainak neveltesse, aki szerelmese a bölcseletnek.

Akkoriban már jobbára a filozófia gyakorlati hasznára figyeltek, s amikor Jusztinosz a különböző iskolákat „végigskálázta”, s a tengerparton egy idős férfi a prófétákra és a kereszténység tanítására hívta fel a figyelmét, öntudatosan, a filozófusok palliumát viselve ment be a Városba és iskolát nyitott. Persze, ez így leegyszerűsítése annak, ami közben történt; a töprengésnek, az elszállt időnek a végkifejlete, amikor a pogány Jusztinoszból az Igazság hirdetője lett. (A neve is ezt jelenti: igazságos.) „Az egyetlen megbízható, hasznos filozófia” Krisztus evangéliuma – hangoztatta, és mélyen elmerült a kereszt titkának szemlélésében, s úgy beleélte magát a „kegyelmi életbe”, hogy rá is illik a későbbi egyházatya (Csodatévő Szent Gergely) mondata, amikor a Mindenszentekről elmélkedik híveinek: „Amióta Krisztus az alvilágot kifosztotta, az emberek csúffá teszik a halált!” Jusztinosz azok közé tartozik, akik „kiforgatták saját hatalmából a Gonoszt.

Nem kérte a papságot, magatartása a közösségnek elkötelezett keresztényé, tehetsége az Ige szolgálatának ragyogó példája. Tudta: a hit és a filozófia egymáshoz tartozása központi kérdés, hiszen a bölcsességnek egyetlen forrása van.

Előtte a keresztények az ószövetségi üdvösségtörténetet tekintették csupán evangéliumi előkészületnek, ő kitágítja a tartalmi kört: beleillik ebbe a görög filozófia is, és leírta Platon, Arisztotelész nevét. Kortársa: Albinosz a világ szépségeit kapcsolta össze Isten szemléletével, ami később (Jusztinosz fölerősített hangjának jóvoltából is) meghatározó tétele lett a művészetnek, sőt a reneszánszban a földi javak, a „szép világ és kék virág” költői programjának.

S mit tudott ez a laikus hitvalló-mártír a liturgia üzenetéről! Ő a legrégibb leírója az őskeresztény istentiszteletnek, munkájából kiderül, ma is példás tanúságtevője Krisztusnak, aki valóságosan jelen van a kenyér és a bor színei alatt; lényegét a kenyérnek már az Úr jelenti, akiről majd Aquinói Tamás „énekel”: a színek fátyolát a hit töri át.

Az új teológiai irodalom kitér Jusztinosz kereszt-látomására, amelyről elhessenti a kétkedést: „A kereszt jelentésének elemzése” nála nem jelentette a kereszténység hellenizálását, hiszen megtérése után a filozófiát a keresztény hittel azonosította: „Maradt a bölcsesség barátja”, azonban „a bölcsesség a keresztben manifesztálódott.” A görög betű, a „khi” (X) elforgatva: +, vagyis a Kereszt, amely történelmi vonatkozású és a „világstruktúra” bölcseleti magyarázatával kozmikus méretű. „Ha a II. század keresztény szerzőihez nyúlunk vissza a kereszt tematikájának tárgyalásakor, az az indoka, hogy ekkor még nincs ókeresztény ikonográfia (képi ábrázolás), a leírt gondolatok függetlenek a képi ábrázolásoktól; a természethez, a kozmoszhoz, a mindennapi élethez kapcsolódó tárgyban, valóságokban öltenek szimbolikus formát.” (Vanyó László). Egyik főművében Jusztinosz kiemeli, hogy a kereszt eseménye „elkerülhetetlenül összekapcsolódik a Megváltó alakjával”, illetve a bölcsességgel. Ószövetségi helyeket keres, amelyek mind a megváltás Fájára vonatkoznak: „Gyertek, vessünk fát kenyerébe.”

Kereszt, kenyér, eucharisztia. A Babits versét olvasó elgondolkodhat: Justinianus hite, bölcselkedő szelleme ikertestvériségében nem ugyanazt mondja-e ügyetlenkedő nyelven, amit a hittel megharcoló XX. századi magyar költő az Eucharisztiában? „Az Úr nem ment el, itt maradt. / Őbelőle táplálkozunk. / Óh különös, szent, nagy titok! Az Istent eszszük, mint az ős / törzsek borzongó lagzikon / ették-itták királyaik / húsát-vérét, hogy óriás / halott királyok ereje / szállna mellükbe – de a mi / királyunk, Krisztus, nem halott! / A mi királyunk eleven! A gyenge bárány nem totem… / Egyik karja az Igazság, / másik karja a Szeretet…”

Jusztinosz, a laikus keresztény életében a múltba tekintett, a kereszténység védelmében pedig a jövő távlatait szemlélte.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu