Mise és szentáldozás

Egy sürgős kívánalom

Jézus az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, tanítványainak adta, és így szólt: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik.” A vacsora után kezébe vette a borral telt kelyhet, tanítványainak adta és így szólt: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új szövetségé, mely sokakért kiontatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.”

Azt a szertartást, melyet Jézusnak e parancsa szerint végez az egyház, a középkortól misézésnek és áldozásnak nevezik. Ez a szertartás az egész egyház életének forrása és csúcspontja. Ezért nagyon fontos, hogy úgy végezzük, ahogy Jézus kívánja. Akkor lesz szentmisénk a legjobb, ha leginkább hasonlít az utolsó vacsorához.

Sok mindent kellene mondanunk, ha fel akarnánk sorolni mindazt, amiben miséinknek hasonlítania kellene Jézus utolsó vacsorájához. Itt azonban csak egy pontról szeretnék szólni, amelyet én igen fontosnak tartok, bár a magyar egyházban, úgy látszik, sokan nem tartanak fontosnak. A szentmise és a szentáldozás kapcsolatáról van szó.

Az utolsó vacsorán a tanítványok mindnyájan ették és itták azt, amit Jézus nyújtott nekik. Az egyház első három századában szintén az volt a szokás, hogy a misén résztvevők mindnyájan áldoztak, és azt a kenyeret és bort vették magukhoz, amelyet a miséző pap azon a misén konszekrált.

A IV. századtól kezdett elterjedni az a szokás, hogy a hívek részt vesznek ugyan a szentmisén, de ritkán áldoznak. Így tehát a miséző pap áldozása minden szentmisének szerves része maradt ugyan, de a hívek áldozása elkülönült attól. Az újkortól lassan javulni kezdett a helyzet. Örvendetesen terjedt a gyakoribb szentáldozás. Mégis továbbra is gyakran megmaradt a szokás, hogy a szentségházban megőrzött ostyákkal történt az áldoztatás. Ez azért tűnt természetesnek, mert a szentáldozás hatását a többi szakramentum hatásának módjára magyarázták. Azt viszont nem nagyon tudatosították az emberek, hogy a szentáldozás a szentmiseáldozat kegyelmi gyümölcseiben való részesedés, illetve a Jézus által itt és most megtartott lakoma asztalánál való részvétel.

A XX. század liturgikus mozgalma újította meg a szentmise teológiáját, és vezetett a régi igazságok újrafelfedezéséhez. E szerint a szentmise lényegileg: áldozat és lakoma. Az áldozat gyümölcseiben való részesedés már az ószövetségben az áldozati adomány elfogyasztásával történt. Így van ez a szentmisénél is. A szentmiseáldozat gyümölcseiben való részesedés legalapvetőbb formája az újszövetség egyetlen áldozatának, Krisztusnak magunkhoz vétele, vagyis a szentáldozás. A lakoma pedig az arra készült étel elfogyasztásával válik közösségi eseménynyé. Jézus hív asztalához, teszi magát ételünkké és italunkká, és adja önmagát nékünk. Így fejeződik ki és valósul meg az újszövetség kegyelmében való részesedés, ami nem egyéb, mint Jézussal és a Szentlélek által éltetett szeretetével való egybeforrás.

A szentáldozás módjára vonatkozólag ezekből a felismerésekből XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikája vonta le a következtetést: „Avégből, hogy világosabban ismertté váljék az, hogy az eucharisztia magukhoz vételével a hívek részesednek magában az áldozatban, elődünk, XIV. Benedek pápa dicséri azok áhítatát, akik nemcsak azt kívánják, hogy a misén való részvételük alatt táplálkozzanak a Mennyei Kenyérrel, hanem azt is óhajtják, hogy az illető miseáldozatnál konszekrált ostyákkal áldozzanak (116)”.

A következő lépést a II. vatikáni zsinat tette meg a liturgiáról szóló konstitucióban: „Nagyon kívánatos, hogy a hívek, éppen fokozott bekapcsolódásuk érdekében, a pap áldozása után ugyanabban a szentmisében átváltoztatott szentostyákat vegyenek magukhoz” (SC 55).

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak 1967-ben kiadott „Eucharistiae mysterium” című rendelkezése így szól: „Avégből, hogy a jelek által is a szentáldozás a most folyó áldozatban való részesedésként jelenjen meg, ügyeljünk arra, hogy a hívek azokkal az ostyákkal áldozhassanak, amelyeket ebben a misében konszekráltak” (329.)

Végül az új Misekönyv általános magyarázata így fogalmaz: „Nagyon kívánatos, hogy a hívek az ugyanabban a szentmisében konszekrált szentostyákkal áldozzanak… Így e jelek által jobban kitűnik, hogy a szentáldozás az éppen bemutatott áldozatban való részesedés (566, Magyar Misekönyv 36. old.).

Ez világos beszéd. Pápák, zsinatok, római kongregációk azt kívánják, hogy a hívek azokkal az ostyákkal áldozzanak, amelyeket azon a misén konszekráltak! Nem parancsolják meg ezt, de nyomatékosan kívánják. Ha tehát valahol az a szokás, hogy szinte mindig a szentségházból kivett, előző miséken konszekrált ostyákkal áldoztatnak, akkor az egyház kifejezett kívánsága ellen cselekszenek, és akadályozzák az eucharisztikus cselekmény helyes megértését.

Igaz, hogy az újszövetségben csak egyetlenegy áldozat van, vagyis Krisztus pászkája: a kereszthalál és a feltámadás. Minden szentmise ennek megjelenítése. Mégis minden misének megvan a maga gyümölcse, melyben a szentáldozás által részesedünk.

Világos a dolog akkor is, ha a misének krisztusi pászkalakoma-jellegét (SC 47.) vesszük figyelembe. Egy lakomán nem a tegnapi lakoma eledelét szokás feltálalni, hanem azt, amelyet épp most, erre a lakomára készítettek. Jézus megosztandó étel és ital jeleiben lesz jelenvalóvá a szentmisén, és adja magát minékünk.

A zsinat óta világszerte szokás már, hogy felajánláskor a hívek menetben hozzák az ostyákat és a bort az oltárhoz. Kisebb közösségeknél bevált szokás az is, hogy a templom vagy kápolna ajtajánál elhelyezett asztalkánál egy kis csipesszel tesznek be az áldozni kívánók egy-egy ostyát a cibóriumba. Nagyobb gyülekezeteknél pedig a pap szokta megbecsülni a valószínű áldozók számát, és annak megfelelő számú szentostyát konszekrál.

Persze, legyen mindig „tartalék” szentostya is a szentségházban, nehogy kifogyjon az ostya az áldoztatásnál. De végképp száműzni kellene templomainkból azokat az óriás cibóriumokat, amelyekben egy hétre előre konszekrálnak sok száz vagy ezer szentostyát.

A pápák és a zsinat fent említett kívánalmainak megvalósítása eleinte fáradsággal jár. De megéri. Mindent meg kell tennünk, hogy szentmisénk olyan legyen, amilyennek Jézus kívánja. Hiszen ő feltámadt Úr. Megáld érte, ha az ő emlékezetére mindent úgy teszünk, ahogy ő tette az utolsó vacsorán.

Nemeshegyi Péter SJ

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu