Vidor Miklós

Példa – esernyővel

Hosszú évtizedek múltán is fölkísértenek bennem a diákkori reggelek, az indulás, az út a gimnáziumba. S köztük az az esős, beborult egű reggel, amikor keserűn szálltam le a villamosról a Lövölde téren, hogy az utolsó állomásnyi utat már gyalog tegyem meg: ott volt a szakaszhatár. Szorongásom oka nemcsak a komisz, nyirkos idő volt, hanem az aznapi első óra, a matematika. Egyáltalán a matematika mindig csak kínos előérzetet váltott ki belőlem, ha első óra volt, ha utolsó.

S amiért különösképp bánthatott ez a velem született fogyatékosságom, annak megint csak mélyebb gyökere volt, a szokásos diákdrukkon túl. Valamennyi tanárom közül épp Vermes tanár urat szerettem a legjobban, ahogyan valamennyi osztálytársam is. „Vermes tanár úr csak egy van” – fogalmazódott meg kimondva-kimondatlanul. Nemcsak azért, mert korban is legközelebb állt hozzánk – jó tíz évvel járhatott fölöttünk –, de egész alakjában, szögletes mozgásában, humorérzékében, közvetlen modorában megéreztük az épp közénk illő, kortalan kamaszt. Valakit, aki nem feledte még el a maga diákéveit, még sete-sutaságát sem vetkőzte le teljesen. De nem is röstellte. Fényévnyire a zord szakbarbártól, tudott velünk nevetni, de még egy-egy szekundával végződő feleletkor is átcsillant rajta a résztvevő megértés is, enyhítve a roszszalló fejcsóválást. Még az is jólesett, hogy keresztneve és monogramja is egyezett az enyémmel. Csak az érdeklődési területünk volt végzetesen más.

Fájt, röstelltem, de becsületemre, nem tehettem róla. S ő mindezt szó nélkül méltányolta. Rendszerint olyankor szólított ki a táblához, ha magam jelentkeztem, s láttam rajta, szinte megkönnyebbül, mikor sikerül kihúznia belőlem az elfogadható megoldást.

Semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy dolgozataimat szomszédom, az osztály legjobb matematikusa írja. Persze, illő szeméremmel csináltuk. Az én négy példám közül a legkönnyebbet vezette le szabályosan, még egyet kisebb számítási hibával, a két bonyolultabbikhoz hozzá sem nyúltunk. Ez amolyan gyönge közepes osztályzathoz elég volt, különbet írnom vaskos hamisítás lett volna. Afféle hallgatólagos megegyezés maradt ez köztünk egészen az érettségiig.

Azon az emlékezetes esős reggelen, amelyik matematika órával kezdődött, elbúsultan húztam föl a magammal hurcolt esernyőt a megállóban, némi erőfeszítéssel s óvatosan egyben – kényszerült elszántsággal, mint Tell Vilmos a markába szorított íjat. S ahogy nekivágtam, épp Vermes tanár urat pillantottam meg, vagy öt lépéssel magam előtt. Egykedvűen, ázva ballagott a gimnázium felé a bőven megeredt esőben. Sportszerű ember volt, lelkes síelő, turista, az öltözékére sem túlságosan kényes, mégcsak nem is szaporázta a lépést.

Megtorpantam. Első gondolatom az volt, hogy odafussak, az ernyőm alá invitáljam. S rögtön utána a mérgezett gyanakvásé. Mintha más szemével látnám magamat. „Ahá! Rohant az ernyőjét Muki feje fölé tartani!” Épp én. Még azt hihetné, hogy szolgálatkészségemmel akarom pótolni a trigonometriában tanúsított gyászos tudatlanságomat. Piszok stréber-tempó!

Ő nem látott, nem láthatott, előttem járt a fasor csöpögő lombjai alatt. Már tíz-tizenöt lépésnyi lehetett az előnye. És én nem bírtam elszánni magamat. Pedig utáltam a fontolgatást, határozatlanságomat. Utáltam, hogy Vermes tanár úr kalapja, felöltője ronggyá ázik, mikor nekem markomban ez az átkozott paraplé. És furcsa! – mondjuk a latin tanáromnak, akit korántsem kedveltem annyira, gond és lelkiismeret-furdalás nélkül fölajánlanám elegáns gavallériából. Miért is vagyok ilyen elveszett hülye matematikában?

S mintha magamtól próbálnék szökni, nekieredtem. Csak nem érti félre! Annál sokkal világosabb fejű ember. Mindketten tudjuk a magunkét: ő a matematikát, én azt, hogy összefűz bennünket valami, amiről nem szokás beszélni.

Már ott lihegtem mellette.

– Jó reggelt, tanár úr!

– Jó reggelt.

Gyámoltalanul feje fölé tartottam, kicsit rézsútosan az ernyőmet.

– Ugyan, hagyja, hiszen mindjárt ott is vagyunk – mondta elhárítón.

Mindketten zavarban voltunk. Ugyan miről társaloghatna ő velem? És én mit mondhatok, hogy átvágjam a vastag gőzként közénk települő hallgatást?

Egyetlen szót sem váltottunk, úgy értünk be az iskolába. Ő a tanári szobába indult, én az osztályterembe.

Pár perc múlva megkezdődött az óra.

Feleltetés. Valami kivételesen egyszerű példát rótt fel a táblára. Lopva figyeltük egymást. Tétováztam, megkísértett, hogy felbökjem az ujjamat. Megérezhette, mert hirtelen elkapta a szemét. A túlsó oszlopból mást hívott ki.

Tévedhetetlenül tudta, mi a tiszta játék.

S én ezután, jóval túl a diákkoron, férfiéveken, nem hordtam többé esernyőt.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu