|
(ezerötszáz gyors) A tenger Átlátszó és rejtelmes, partközelben látom a köveket az alján, de nem látok a kő mögé és alá, és nem látok bele a kőbe, amely a hullámzó víz alatt maga is egy merő hullámzás, mint fölötte a víz és a vízben a hal, „mindenkiben és mindenben hullámzás”, magyarázta egyszer régen fizikus barátom a tengerparton. Magamban is érzem olykor az állandó hullámzást: érzések és gondolatok árapálya is érzékelteti a szüntelen belső mozgást, amelytől én magam is folyton változom, miközben talán ugyanaz is maradok. A víz sós és most még hideg, éppen csak megmártózom benne, három nap alatt kétszer, közben szél és hullámzás, ezernyi apró változás, vajon ez a tenger ugyanaz, mint a tegnapi tenger? És én? Gémberedett tagokkal menekülök ki a partra, a napfényre, de a tenger nem enged. Bámulom a vízre hajló eget és a vizet, amely, mint a pohár oldalán, ugyanúgy az ég szélénél is mintha fölfelé kapaszkodna. Reggel és este a szállodai szoba erkélyéről fél órán át bámulom a tengert, elmélkedés gyanánt (kaptam három napot ajándékba: most a tengert bámulhatom, míg otthon az utca forgalmát és a túloldalon a fák mögött a kórház életét, ahonnan tizenkét éve egyik nap még átintegetett kislányomnak a nagypapa, másnap meg már csak a mennyezetig csempézett hideg teremben láthattuk őt, utoljára: mennyi hullámzás...), bámulom a tengert, mert tudom, onnét jött elő az élet, legalábbis az az élet, amelyről a mi fogalmainkkal egyáltalán beszélni tudunk, az élet, amely egyszerre él és pusztul, árad és apad, és milliárdnyi alakja van az egysejtűtől az emberig, az egyik emberarctól a másikig, és ezek mindegyike meghal, mint szegény nagypapa az utca túloldalán, de az élet él, „a hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan”: nem tagadhatjuk, innét az élet. De honnét a tenger? Honnét a víz és a hullámzás? Kipke Tamás
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|