A mindvégig megújuló költő

Kálnoky László művészete

Nagyívű, súlyos költeménye, a Szanatóriumi elégia 1943-ban jelent meg a Magyar Csillagban, s Kálnoky László nevének aranyfedezetévé vált. Sorshordozó remeklésként vallott költőjének személyes Varázshegy-élményéről, borzongató művészettel. Élet-halál határáról adott hírt, a végső kérdésekkel szembenézve, a testi kínt, az elmúlás rémületét a teremtő szépség megrendülésével fejezte ki.

Már indulásakor a vidéki költősors nyomasztotta; nemzedéke legjobbjaitól lemaradt, elkésett költőnek érezte magát, a kisváros beszűkült falaitól akart menekülni. Egyetemi tanulmányainak befejeztével fölcsillant az alkalom a fővárosban, ám épp ekkor támadt rá a tüdőbetegség. Nehogy elmulassza a terminust, inkább a radikális műtétet választotta.

Kiküzdve a gyógyulást, Budapesten élte át az ostromot, a bujkálás, pinceélet iszonyatát, s mire elhallgattak a fegyverek, a tápászkodó újrakezdés első jeleit is gyanakodón fogadta. Megérezte, milyen tünékeny a szabadság ígérete. Korai első kötete után tizenhét évnek kell eltelnie, mire a második, a Lázas csillagon napvilágot láthat.

Mi minden változott meg addigra! A fölgyorsult idő évtizedenkint egész korszakot hömpölyget le, embereket sodor magával, pályákat roppant derékba. Csak az elhivatottság érzése dacolhat vele. Versek születnek akkor is, ha költőjük nem is álmodhatik nyilvánosságra kerülésükről, a körülötte kifogyó levegőt költészetének oxigénjével kell pótolnia. A született formaművész megőrzi lírájának anyanyelvét, ujja hegyében a titok, az a dolga, hogy elmondja a megdermedt világot s benne önmagát, s így emelkedjék a meghamisított valóság fölé.

Személyesen még az elnémulás ideje előtt ismerkedtem meg vele az irodalmi hagyományokat őrző Centrál kávéházban. A törékeny, alig középtermetű, jellegzetesen intellektuális arcú költő harmincas éveiben járt akkor. Élénk társalgás folyt a tucatnyi társaságban; ő halkan, sajátságosan tagolt, pontosan megfogalmazott mondataival vett részt benne, ám szavaiban annyi finom irónia és játékosság bujkált, hogy gyakran visszájukra fordultak. Frappáns, árnyalt, egyéni megfigyelései adták fűszerét elbeszélésének. Ez az elegancia lényéből fakadt, verssorait éppúgy átjárta, mint élőbeszédét, fanyarkás, derűs komolysággal.

Hivatali munkája vesztén szaporodnak új és új lírai darabjai. Ez lételeme, tanúvallomást tesz a korról, a sivárságról, kirekesztettségről, mely süketségébe temetné őt magát is. Konok hűsége menti meg, eszközeinek makulátlanul megőrzött fegyelme, tisztasága. Az a biztonság, mely megérzi a vers lelkét -- nemcsak saját mondandójában, de az idegen nyelveken írt mesterművekben is, hogy magyarul szólaltassa meg őket. Szolgálva hódít és teremt a formaművész hűségével s a tolmács alázatával. Kötetszám kerülnek ki műhelyéből a világirodalom klasszikus és modern remekei, a görög kardaloktól Goethe Faustjának második részén át a XX. század legjobbjaiig.

S egyszerre rádöbben: a menedékből csapda lett. A költő esett foglyul benne. Versben ad számot erről: A műfordító halála címűben. S föllázad: -- Elhatároztam, hogy nem hagyom magamat! -- Ez már a tévé nyilvánossága előtt hangzott el szájából, harmadik verseskönyve, a Lángok árnyékában után, a hetvenes évek elején.

A bonyolult rímek virtuóza és daloló sorok mestere megmutatta, hogy képes szabad versben is meglepni, magával ragadni bennünket. Hatvanévesen vadonatúj vonásokkal gazdagította arcát. Fölszabadította és beteljesítette mindazt, ami a kényszerpályán megérett benne. Ifjúsága, férfikora cigányútra ment szerelmeit, kalandozásait a hol jobb-, hol balfelé kificamított világ útvesztőiben, a józan ész s a tisztesség kudarcát a sürge, örök ügyeskedők vásárában. S mindezt immár bölcs fölülnézetben, a gúny és önirónia hangján, magát is elszórakoztató, pompás, szellemes előadásban.

Egész élménytartomány bukkan föl ebből a költői újjászületésből, melyet eddig megíratlanul hagyott, s vele jár a fölismerés, hogy ez új formát is követel. Lemond hát a tovább már alig tökéletesíthető kötött versbeli mutatványokról, elfogadja a kihívást, s olyan korszerű szabad dikciót teremt, mely az élőbeszéd folyamatosságát emeli költői szintre. De hiszen mindkettő ugyanarról a tőről fakadt: Kálnoky László teremtő nyelvi fantáziájából. Valójában azonban egyszerű formaváltásnál több történt: új műfaj született a költő keze alatt. Epikai, szatirikus vénája szabadult föl az új hangvételű kifejezésmódban. Másfajta, groteszk látásmód élteti Homálynoki Szaniszló történeteit, Az üvegkalapot, a két Hiéna-verset és társaikat, afféle mai anekdotonokként, Kálnoky játékainak modorában.

S nem hűtlenült el korai elégikus, meditatív lírájától sem; csupán a szabad vers oldottabb hangfekvésében idézi föl elmélyült, megszenvedett életérzését olyan emlékezetes, nagy versekben, mint Az ősz, Hamlet elkallódott monológja, Szvidrigaljov utolsó éjszakája, s a gyönyörű Téli napló ciklus. A sokáig nyomasztó lemaradást végső másfél évtizedében káprázatos hét kötettel szárnyalta túl. Itt bomlik ki egyéniségének sokoldalú tágassága, s válik példátlan megújulássá. Önmagának akart bizonyítani, s mindnyájunkat meggyőzött.

"Költészete a művészetnek a mostoha életen vett diadala" -- írja róla Rába György. S tovább: "...humoros szabad verseiben az epikus korrajz, lírai naplójában a föltáró lélekelemzés mesterműveit teremtette meg. Költészetének kezdettől meghatározója a személyes és történelmi lelkiismeret-vizsgálat, mint ahogy stílusának jellemzője a feledhetetlenül láttató érzékletesség."

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu