Szabó Magda

Kezük a homlokukon

Ma anyák napja van. Ahogy kimondom, megbotlik a gondolat, nem könnyű a családtalannak évente végigelemeznie, hogy övéit hosszú évek óta már csak odafenn keresheti, s a ház, mely valamikori életét keretbe foglalta, virágerdejével, gyümölcsfáival együtt éppúgy elenyészett, mint akik benne éltek. A családtalan tudja, várnia kell, míg újra megleli a régi otthon lakóit, akiket távozásuk óta úgy őriz a szívében, mint a monstrancia a szentostyát, s nem békétlenkedik hiányukon, hanem emlékezik. Az emlék hordalékából kivillan egy hajdan az Északi-tenger partján látott emlékmű, amely a víz hadi vagy békés tevékenységet űző áldozataira figyelmeztette az arra sétálót, s ami előtt azért torpant meg annak idején, mert nem haditengerészt vagy halászt ábrázolt az emlék, hanem az asszonyt, aki fia vagy férje után tekint, áll, visszavárja akkor is, ha tudja, lehetetlen e földön újra látnia, csak áll, csak faggatja szemével a mindent tudó hullámokat, nem moccan el, csak áll, csak néz, csak vár, várja a lehetetlent, az elképzelhetetlent, a bizonyos, hogy nincset, s mert a hullámokon felévillanó napfény erős, szemét árnyékolja, míg faggatja a parthoz csapódó vizet.

Az a kézmozdulat, amivel megpróbálja kivédni a fényt! Kinek nem ismerős, akinek volt-van édesanyja? Így állt, nézett utánam az enyém is, valahányszor elhagytam a szülői házat, indultam kocsihoz, vonathoz, repülőgéphez, életem valamelyik új színhelye felé. Állt a kapuban anyám, a kapudeszkának döntötte hátát, és nézett utánam, amíg csak egy villanásnyi még látszott belőlem vagy a járműből, ami vitt, így láttam viszont is, valahányszor visszaérkeztem, mintha távozásom vagy érkezésem hónapjai között el se mozdult volna őrhelyéről, állt, árnyékolva kezével a homlokát a pályaudvar kijáratánál, a repülőtér várócsarnokában, vagy amikor a betegség már a házhoz kötötte, és otthonunk küszöbén nézett felém azzal a pillantással, amellyel nem tekintett és nem fog rám tekinteni többé senki. Apámtól tudom, még csak jeleztem, hogy készülök hozzájuk, hányszor kapta rajta ezen a mozdulaton, amelyet akkor látszólag semmi nem indokolt, csak kettejük titka, állt, feledhetetlen mosolyával és szemét árnyékolva kérdezte a színektől, a reális díszletektől, milyen lesz a mennyei ajándék, akit egy csupa gond, keserves első világháborús esztendő majd az ölébe tesz. „Szerintem látott téged, aki még csak úton voltál szíve alatt az Időben” – mondta apám –, olyan boldog daccal nézett szembe a történelemmel, amelynek akkori szakasza valóban megpróbált bennünket, mintha felelni akarna azoknak, akik azt mondanák neki, micsoda felelőtlenség most ilyen bizonytalan jövőre világra hozni valakit. Én tudom, amit tudok – sugározta anyád szeme. Nagy, távoli fényt őrzött az arca: a legreménytelenebb időszakban imádkoztunk ide téged, sose látszott biztosabb remény a tekintetében, mint akkor.”

Sok olvasói levelet kapok, válaszolok valamennyire. A legutóbbira itt felelek I. Marianne-nak, mert kis élete nagy szomorúsága valahol nemcsak rímel az anyák napjára, de szomorúan közérdekű. Marianne a múlt héten temette az édesanyját, s a gyászmisén tudatosult benne, hogy míg még tehette volna, elfelejtette, elmulasztotta, nem tartotta fontosnak viszszaigazolni az eltávozottnak, amit kapott tőle, mit köszönhet neki, s most, mikor már nem teheti, úgy érzi, megfojtják azok a szavak, amelyeket most már élénken érzett szerencsétlenségére, nem mondhat ki annak, akinek szánná. Anyák napját nem tartottak nálunk – írta a levelében –, azt érezték, banális, komolytalan, amellett szinte komikus egy szeretem anyámat napot kijelölni, majdnem hogy sértő. Az első, erre az ünnepre szánt virágot – írta – nem merte megvenni most, amikor végre felfogta, nem gesztust nevetett ki, egyezményezett, naiv rítust, hanem valamit, ami mély és szent, és amivel örökre elkésett, s ami, ha anyja odaátról nem is rója fel neki, saját szemében megbocsáthatatlan. Marianne éjjel felriad arra, hogy anyja szólítja, Marianne, amit sosem érzett eddig, estenként fél, meg nem fogalmazható dolgoktól fél, alighanem önmagától. Most először érzi, hogy felnőtt, de nem tud mit kezdeni a felismeréssel, mert a tükör, amelybe félve néz, riasztó képet mutat: Marianne nem vállalja önmagát, se múltját, amelyben gyakran kinevette anyja óvó gondoskodását, amelyben abszolút önállóságot követelt, se jövőjét, amelyből hiányzik az anya, akiről egy fázissal később fogta fel, hogy láthatatlanul is összefogta egy család életét, és egyetlen lányát mindig elkapta, amikor zuhanni látszott. „Ne szólj bele! – sír Marianne levele —, mindig rászóltam, ne szóljon bele semmibe. Most mit csináljak?”

Mit feleljünk Marianne-nak, aki olyan mély gödrében a kétségbeesésnek kezdi meg a gyászt, hogy az anyaság lényege nem jut el szégyenkező tudatáig: hogy az anya mindig mindent megbocsát, és ha van valaki, aki az üdvösségben is azt figyeli, talál-e utat jelenleg botorkáló gyermeke, az a halott, aki helyett mindezt nekünk mondta el. Marianne, vannak a nyelvünkben alapszavak, ilyen a késő és ilyen a jóvátétel igénye. A vétek megtörtént, de a beismerése nem késő, és enged időt megnyugvásra, jóvátételre is. Egy édesanyában az, ami azzá tette, nem porlad el, az üdvösségbe nem tartozik diszharmónia, az, aki valaha egy volt a gyermekével, ha hiányolta is az elmaradt szavakat, nem rója fel, képtelen másra, mit életében adni tudott: szeret és megbocsát. A jóvátétel se kivihetetlen, de most már figyelnie kell Marianne-nak, mert valuta csak valutával egyenlíthet, ha eddig elmaradt az anyák napja lényegének felismerése, most a megtörténtét nem annál igazolhatja majd viszsza, akit illetett volna, hanem akinek a legjobban szüksége van rá, és él. A természet évek óta büntet bennünket, szeretetre, gyermeki gondoskodásra számtalan árva öregasszony, öregember szorul, nem a sírt kell hetente koszorúval ellátni, hanem a ma még ismeretlen szenvedőt megkeresni, akinek a fel nem használt szeretetenergia átadható, aki a maga módján ugyanolyan árva, mint Marianne, méghozzá öreg, beteges is talán, és a receptjeit válogatja, melyik kiváltására marad pénze. Marianne, szegény az ország és a felnőttek, a nagyon öregek főképpen jól ismerik az árvaság fogalmát. A gyermekek távol vannak, esetleg nincsenek is, csak a súlyos jelen van, amely körülményeket, testi-lelki állapotot egyaránt magába foglal: ott botorkál valahol az az ismeretlen, akinek gyöngülő kezét a magunkéval erősítjük, aki lába helyett iparkodunk mi lenni a láb, elsegíteni orvoshoz, lelki orvoshoz is, templomba. Ha már látja, miben vétett, ott kell helyrehozni, ahol még életet is hosszabbíthat vagy menthet az elköltözött, most már siratott édesanyja hagyatéka: az élet visszaigazolása, a felebaráti, gyermeki segítség. Istenben a legcsodálatosabb ajándékunk, hogy utat nyit és megbocsát. Álljon fel, induljon, Marianne, keresse meg azt, aki mellett keresztyénhez méltó módon vezekelhet. Törleszszen, árassza a gyöngédséget, a szeretetet és az erőt. Már várja az az ismeretlen, akit ezentúl támogathat, s aki nem tudja, hogy a jót, ami éri, valami levezekelt rossznak köszönheti. Szép anyák napját sokszor még, vagy legelőször, Marianne!

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu