A lélek szótára

Boldogság

E fogalom kiindulópontja a keresztény ember számára, hogy Isten boldog. Igen, nekünk egy felhőtlenül boldog Isten nyilatkoztatta ki magát. Nem egy érzelemmentes hatalom, nem egy személytelen nagy tervező. A kinyilatkoztatás nem a világ helyes működési elveit tartalmazó tankönyv, sokkal inkább, egy az ő boldogságába beavató, abban már előre megmerítő vallomás.

"Boldog ember vagyok-e?"

Isten parancsolatai jellegükben, stílusukban hordoznak ugyan néha az emberi bambaságot és rosszra való hajlandóságot ellensúlyozó keménységet, tartalmukban azonban a boldogság titkát baráti alapon eláruló, sőt annak megértésére ránevelő gesztusok. Szavak és tettek, a leírt tanítás és a jelszerű események formájában.

Isten boldogságának titka benső életében, a benne élő három személyben tárul fel. Az Atya, a Fiú és Szentlélek felhőtlen szeretetkapcsolata teszi Isten boldogságát élővé. Nagyon nehéz ezt felfogni mindaddig, amíg az első igazán boldog ember meg nem jelenik a földön. Őt, Jézus Krisztust nem a sikerhajhászat teszi boldoggá, hanem az az ismeret, amelyet valamennyiünknek átad, hogy Isten a mi mennyei értelemben vett Atyánk. Az Örömhír átadásával viszont valamennyiünktől elvárja, hogy átérezzük ennek súlyát, és mi is boldog emberekké váljunk. Úgy tűnik azonban, hogy azoknak az akadályoknak elhárításáról megfeledkezik, amelyek gátat vethetnek boldogságunknak. Vagy mégsem?

Nem sokkal a kereszténység felszabadulása után a latin bölcselő, Prudentius Alexandriában összeismerkedik egy diakónussal, aki meghívja őt egy istentiszteletre. A filozófus elérkezettnek látja az időt, hogy megismerkedjen az új államvallással, ezért elfogadja a meghívást, de ő is tudja, kívülállóként csak a tanításon lehet jelen, az ünnepelt szent titkok továbbra is rejtve maradnak előtte. Ennek ellenére a szertartás után a bazilika előtt várja új barátját, aki azonnal neki szegezi a kérdést: milyen benyomást tett rá, amit hallott?

Prudentius válasza: "Ti keresztények rendkívül makacs emberek vagytok. Elképesztő, ahogy minden körülmények között ragaszkodtok a boldogsághoz. Ünnepeltek egy csecsemőt, aki embertelen körülmények között jön a világra, és ezt ti örömhírnek nevezitek. Aztán -- felnőve -- átad egy tiszta és logikus tanítást, mégis az értetlenség és a rosszindulat áldozata lesz, kegyetlen kínhalál formájában, ti pedig ezt megváltásnak nevezitek, mert hiszitek, hogy feltámadt a halálból. A püspökötök vértanúkról beszél, dicsőségesnek nevezve azok sorsát, akiket néhány évvel ezelőtt könyörtelen kínzásokkal öltek meg a hitükért. Ha valóban semmi sem rémít el benneteket attól, hogy kitartsatok a hitetekben, akkor kezd engem érdekelni ez a ti vallásotok."

A keresztény ember erkölcstanában az igazlelkűség és a bűnös élet nagyon egyszerűen megkülönböztethető egymástól, aszerint, hogy valaki elfogadó vagy visszautasító Isten nagy tervével szemben, hogy minket boldoggá tegyen. Lelkiismeretünk megvizsgálásakor gyakran jelent mankót egy-egy bűnfajta emlékezetünkbe idézése: lopás, veszekedés, káromkodás stb., de egy felnőtt keresztény számára ezek csak részletkérdések lehetnek, az igazi nagy bűn nem más, mint a boldogság visszautasítása. Ezért önmagunk felé első kérdésünk mindig ez kell, hogy legyen: boldog ember vagyok-e? Sikeres-e bennem Isten terve, amelyért életét adta? Jó, jó, de ha annyi minden szomorúvá tesz önhibámon kívül is, hogyan lehetnék csak úgy egyszerűen boldog? Jézus élete épp így tele volt kiábrándító körülményekkel. Ő tükörként tartja elénk saját életét, hogy részt vehessen a mi életünkben, amely egyszerre gondterhelt és az igaz boldogság hordozója. Ahhoz, hogy ez valóban így legyen, tudnunk kell valamit ennek a boldogságnak a természetéről.

Isten az ember számára nem "gyúrt le" egy külön boldogságot. Sőt: saját benső, háromszemélyű szeretet-életének örömét akarja megosztani az emberrel, ezért teremti őt saját képmására. Saját boldogságában részesít, amelynek első ismertető jele, hogy teljesen tiszta. A tökéletes szeretet teszi azzá, vagyis nem mások kárára boldogítja az embert. Második vonása, hogy örök. Mi ugyan elveszíthetjük, de ettől még maga a boldogság nem vész el, Istennél megmarad, és a vele való kiengesztelődéssel visszaszerezhető. A következő tulajdonsága, hogy nem egy természetünktől idegen állapot, sőt, mivel ennek a boldogságnak befogadása életünk elsődleges értelme, ezért teljessé tesz bennünket, igazi természetünk szerint. Az ebben elért tökéletesség már magát a szentté válást, az üdvösséget jelenti, ami nem más, mint az Istenben való végleges önmagunkra találás.

Vannak azonban csalóka jelenségek is. Nem nevezhető boldogságnak például a pillanatnyi öröm, mert nincs iránya. Kétségtelen, lehet ez a boldogságunk mozaikköve is, de lehet mérföldkő a teljes boldogtalanság, a kárhozat felé vezető úton is. Az Istentől származó öröm igazi kibontakozását a megosztásban éri el, mindenkinek jó, mert üdvösségre vezet, vagy legalábbis mindenkit válaszút elé állít e téren. Nem lehet boldogság az olyan diadal, amely emberileg megsemmisítve győzi le a másikat.

Bár Istenben a boldogság fokozhatatlan, a mi boldogságunk akkor igazi, ha tudjuk: belesimul az ő örömébe, hiszen életünk rendeltetése, hogy ezt megoszthassa velünk.

Pajor András

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu