"A szent forrás nem rejtezik"

Két mártír a kezdetekből

A rejtett emlékek mindig a legizgalmasabbak. A pihenni térő Nap pasztell-színekben ragyogtatja (nyugtatja, Caracalla termáinak merev, élettelen falait, a Scipiók sírjánál is csak az emlékezet beszédes, és még zúg a Város, az igazi hallgatás tanúságtevője, a megbújó, kisméretű őskeresztény templom egyetlen szót ismétel egyszerű homlokzatán: Fasciolae. Ma sem tudják pontosan, mit jelent. A nyelv belső törvénye -- magán-, mássalhangzó változásokon át követi a gondolkodást, amely sohasem alapmeghatározója a beszéd által a szókincs-fejlődésnek, de sokban módosítója. Mint a nyelv független élete: él ez a kis szentély is, Róma monumentális árnyékában. Fénypont a csillagok sokaságában, amelyekről Sienai Szent Katalin ír a pápának Avignonba és Petrarca ugyanide VI. Kelemennek: mentse meg a kihunyástól ezt a fénypontot, amely két nevet sugároz a vértanúságból: Néreszét és Achilleuszét. Hozzájuk kötődnék a titokzatos "fasciolae"? A mártírokról a történelem anynyit tud, hogy római katonák voltak Dioklecián idején, s mint annyi katona, ők is Krisztus seregletéhez csatlakoztak. Ezért meg kellett halniuk. V. századi legendájuk feloldja az időt, és életüket az első századba helyezi: Domitilla, a császár (Domiciánusz) unokahúgának testőrei lesznek. Az asszony konzul-feleség volt, majd Krisztus jele miatt száműzött. A nevét viselő katakombát ma is látogatják zarándokok és Rómát látogatók, ugyanis a terület, amely fenyőivel megihlette a város zeneköltőjét: Respighit e században, Domitilla tulajdonjoga volt. Más történészi vélemény Fabiolát, előkelő hölgy nevét hozza szóba, mint a kis templom helyének egykori "birtokosát". Ő Szent Jeromossal levelezett. A Szentírás fordítója ugyanis római ideje alatt több kiváló, művelt keresztény asszony, család segítségét élvezte, afféle irodalmi társaságot teremtve így. Fabiola=Fasciolae -- vallják a nyelvészek. (Ők tudják!) Legenda-elemzők spleniumra hivatkoznak: Szent Péter sebkötésére, a pólyára, amely Splenis helynévvé vált, ahol az apostolfejedelem lábáról leesett a kötés. Az emlékezet több hasonló nevet jelez: kivel mi történt egy bizonyos helyen, s ősiségében ez a "szokás" már az ószövetségi gyakorlatot követi a keresztény műveltségkörben. Róma vitriolos hangú poétája: Juvenalis a II. században nevezett templomnak környékén zsidó települést említ, a régész Izisz szentélyről, keleti betelepültekről tudósít. Sírfelirat templomi felolvasóról értesít, aki a "szegények barátja" és szolgája a Fasciolae szentélynek. A VI. század végén a név Néreuszra, Achilleuszra változik. Jelzi: már a hagyományban erős tisztelet kapott helyet a termák tövében, erős hit és buzgalom, melyet később I. Pál pápa (a VIII. században) csak megerősített: a két mártír ereklyéit áthozatta a katakombából, ahol eltemették. Petrarca levele mintegy hét évszázad múltán íródott! Közben a pusztuló szent hely állapota miatt a Forum Romanum Szent Hadrián templomába mentették a relikviákat. A kis templomot a műemlékeket gondozni kezdő neves Baronio, a bíboros mentette meg, aki tudta: a középkort a barokk rohamozása miatt súlyos veszteségek érhetik (érték, nálunk is!); nem kímélte a pénzt, s a XVII. század kezdete előtt három esztendővel fölcsendült a hálaének, szent dicséret ünnepélyes visszahozatalakor az ereklyéknek:

"Bennük az Atya fénye él,
Bennük triumfál a Fiú.
Bennük a Lélek ereje.
Az ég örömmel árad el."

"Csak csontok", de a végső feltámadás részesei, amikor új földet és eget remélünk. A jótevő főpap meghagyta: Néreusz és Achilleusz temploma pihenője legyen zarándokoknak, ha Róma főtemplomait járják. Ki sejti, hány magyarról "tudnak" a kövek? Talán írások is -- innen?

Úgy jegyzik, a mártírokat először sírjuknál tisztelték, amely sírt Petronella, Szent Péter lányának sírja környékén kellene keresni, valahol a Domitilla-katakomba temetőjében.

Már a költészet és a legenda kapcsolódik össze később, ha Néreusz és Achilleusz szenvedéstörténetét emlegetjük: testvéreknek tartották őket, egyre szorosabban az apostoli időhöz kötve emléket, múltat; Krisztushoz, akinek jelenléte a földi létben még erős hagyománnyal tartotta "fiacskáit". Isten Szentje kenyerének áldásával még olyan közelinek tűnt az emmauszi alkonyat!

Ezeréves diadalíve a templomnak freskó-dombot mutat: egyház jelképet, evangéliumi négy folyót. Képi remekléseket: szentekét, ide zsúfolt történelmet, mintha Baronio arra törekedett volna, hogy kedves templomában valóban megállítsa az időt. Az őrködő oratoriánusok (még Néri Szent Fülöp nyomán) a betérőnek elmondják: a szentély "püspök-trónusa", a szószék, a húsvéti gyertyatartó úgy kötik össze a kultúrákat, hogy azok a folyamatosság láncszemei lesznek: pálmák, oroszlán, egykor Caracalla fürdőjének istenszobrát hordozó gyertyatartó-alapzat klasszicitás, középkor találkozásában a keresztény város művészetének fellobbanó gyertyái, miközben halljuk az éneket: "A szent forrás nem rejtezik, a szent vér nem rejtezhetik."

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu