Hihetetlen(?)

Az antikváriumban kirakott könyvek között bukkantan Illés Béla Honfoglalás című regényére. Amikor gimnazista voltam a szerző egyik regénye kötelező olvasmányunk volt -- már nem emlékszem, a Kárpáti rapszódia, vagy a hasonlóképpen magasztos Vígszínházi csata --, szerencsére tanárunk nem kérte számon szokott szigorával, megelégedett néhány futó kérdéssel, s némi iróniával idézte, hogy Illés Béla, Mikszáth örököse a szocialista realizmus képviselője. E fogalom elég homályosnak bizonyult, de tudtuk hogy Mikszáth és Móricz a kritikai realizmus képviselői, tehát mindenképpen korlátoltabb a szemléletük, mint Illés Béláé, aki a szovjet hadsereg őrnagyaként érkezett haza, képzeletéből előbányászta a hős Guszev őrnagyot, akiről utcát is neveztek el, s szerényen szóltak utóbb arról, hogy ez az őrnagy sajnos nem volt valóságos személy. Illés Béla írt a Budapestet megmentő Sztálin generalisszimuszról is, aki megvédelmezte a fővárost a teljes pusztulástól, mert parancsba adta, hogy óvják az épületeket és az embereket. Sajnos nem minden épület és ember "úszta meg" az ostromot, de az utasítás megható emberségről árulkodott.

Nem tehetem, hogy ne idézzem a Honfoglalás befejező mondatait, ezek már fiatalságomban is meggyőztek arról, hogy a szocialista realizmus valóban magasrendű irányzat.

"A három pár nehéz csizma alatt hangosan recsegett a hó.

-- Tudod mit, Gyula? Az újesztendő tiszteletére fogadjuk meg, hogy mindenütt találkozni fogunk, ahol népünknek, pártunknak szüksége lesz ránk.

-- Megfogadom! -- felelte nagyon hangosan Pásztor.

-- Én is ott leszek! -- szólalt meg Drávai, aki eddig a távoli múltban és a messzi jövőben fürkésző gondolataiba merülve, némán lépkedett két testvére mellett."

Most ne a stílussal akadékoskodjunk: a "recsegő" hóval, vagy a "fürkésző" gondolatokkal, s ne is azon akadjunk fenn, hogy a metsző hidegben fennkölt eskü szavait halljuk. Ezt egyszerűen el kell olvasni, s az ember előtt feltárul az a korszak, amelyről többnyire dadogva és elég hihetetlenül adnak hírt a különféle elemzések.

"Ez nem igaz" -- mondta a fiam. Jó apa módjára elolvastattam vele a regényt.

Pedig igaz. És szerencsére le van írva! Mert amikor mi mondjuk el gyerekeinknek, unokáinak, mire emlékszünk, sokszor hitetlenkedve csóválják a fejüket: legendának vélik a hallottakat, amolyan öreges képzelgésnek a vallatásokat, kitelepítéseket, a mindent átszövő, a rútat széppé lakkozó hazugságokat. El tudom képzelni, hogy a havat recsegtető csizmák birtokosai később az általuk vallatottak fogait recsegtették, hiszen a pártnak akkor ott volt szüksége rájuk.

"Különös fajta a kommunista ember" -- mondja a regénybeli tábornok, aki az előtte álló veséjébe látott. Valóban az. Tulajdonságait pontokba szedte egy, az ötvenes évek végén dívó pszichológiai tankönyv írója, ha jól emlékszem, Tyeplov. Sajnos ezekből a tulajdonságokból kevés valósult meg. A valóság nem hitelesítette az erényeket.

Hihetetlen? Aki nem élte át, annak az. De nem szabad hagyni, hogy feledésbe merüljön, mert bizonyos elemei ma is kísértenek, s ma is itt lopakodnak a köz- és a tudományos meg a gazdasági életben, akik igazolói, kiszolgálói és haszonélvezői voltak. Ők nem "recsegtettek", de ha ilyesmit hallottak, helyeslően bólogattak, és soha, egyetlen szóval sem merték azt mondani: másképp kellene, másként is lehetne.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu