Sinkó Károly emlékezete

Egy hozzám nagyon közel álló, szemlélettágító emberről emlékezem, aki méltatlanul rövidre szabott élete végéig Karcsi, idősebb, atyai barátom volt, s akivel manapság is napról napra találkozhatom, ha azokra a képeire tekintek, amelyeket főúri gesztussal családunknak ajándékozott. Olyan mozdulattal, hogy lehetetlen lett volna a kép áráról tudakozódni. Legfeljebb azt mondta: két forintjával maradtam adósa. És ez volt a teljes igazság: vasárnap délelőttönként négyesben - hárman nemzedéknyivel voltunk fiatalabbak nála - hatalmas kártyacsatákat vívtunk: kétfilléres alapon ultiztunk.

Ezek az ismétlődő alkalmak azonban nemcsak viták alkalmai voltak, hanem a mi vasárnapi iskolánk is. Amikor műveiről, készülő képéről faggattuk, visszavonulót fújt, ha azt kértük, mutassa meg, kifejezetten kelletlenül ballagott a festőállványhoz, önmagáról szemérmesen hallgatott. Egy ilyen alkalommal lenyűgözött nagymarosi festménye, amelyen remek érzékkel jelenítette meg a fojtogató hőséget. Ezen a képén az ég nem kék, annak valami nyomasztóan ható árnyalatát keverte ki. Amikor elkészült, telefonált. Az állványon ott állt a kép. "Vidd - mondta hanyag eleganciával -, a tiéd!" Mit mondjak? Vittem, ahogy a lábam bírta. Kicsit ironikusan nézett utánam, de azzal a jó érzéssel, amelyet a művész akkor érez, amikor megbecsülésre lel.

Bármelyik képét szemléltem, mindig megragadott látás- és ábrázolásmódjának egyensúlya. Azt, hogy kiváló a rajzkészsége, édesapámtól tudtam, aki élete egy szakaszában könyvkiadónál tevékenykedett, és jól ismerte kifejező, találó illusztrációit. A festmény azonban más: önálló teremtés, hiszen a művésznek egyetlen vezérlője - önmaga, egy olyan lelkéből fakadó késztetés, amely sugallja a valósággal vagy a léttel történő szembesülését. Sinkó Károly bensőséges viszonyban volt a világgal, s ezt úgy jelenítette meg, hogy neki elhisszük: ez a világ valóban oly szép és emberi, amilyennek ábrázolta.

Említettem a vasárnapi iskolát. Sokszor meggyőződhettünk arról, milyen átfogóak képzőművészeti ismeretei. Pontosan számon tartotta a modern törekvéseket is, s ezekről szívesen rögtönzött kiselőadást, kivált ha látta, mennyire értetlenül és ostobán bámuljuk egy-egy album reprodukcióit. Úgy hittük, ezek is a kapitalizmus bomlástermékei. Ne feledjék: 1956 körül jártunk, s a valósághű ábrázolás mutatkozott az egyetlen járható és járandó útnak. Aki más útra tévedt, az ész trónfosztásának lett tevőleges résztvevője.

Akár Sinkó Károlyra is rámondhatjuk: realista művész volt, valójában azonban azt a világot jelenítette meg, amelyet lelkében látott. Tisztultabb világot, mint amelyiket akkoriban éltünk meg.

Manapság sokszor tilalmazzák kiváló tudósok, hogy kapcsolatot keressünk a mű és alkotója között, én azonban eretnekként azt vallom, hogy az alkotás valamiképpen teremtőjéből is magában hordoz egyet-mást. Az az egyensúlyos világ, amely Sinkó Károly képein megjelenik, az ő világszemléletének is lenyomata, a szemlélőt pedig egyfajta lelkiismeret-vizsgálatra készteti üzenetével: ilyen is lehetne a világ és a környezetünk, ha megértéssel - hogy ne mondjam: szeretettel - közelednénk hozzá. S akkor nem hiányoznék életünkből az a derű sem, amely a művész egyéniségét hatotta át, de amely legtöbb képéről ugyancsak a szemlélőre sugárzik. Ettől a szemléletmódtól idegen a sötétség, s abba az évezredes európai kultúrhagyományba tagozódik, amely Homérosz öldöklésre termett hőseit is jellemezte. Ennek emléke és megélhetősége válik valóságos élményünkké, amikor azokra a képeire tekintünk, amelyeken poros nagymarosi kaptatót festett, piros tetős házakkal, hiszen lehetséges, hogy ez az út nem a hajdan szederbokrokkal tarkázott hegytetőre vezet, hanem egyesen az Olümposzra, ahol emberszabású istenek lakoznak.

S ha már a sötét színekről szóltam, hadd´ idézzem vissza azokat a szorongató hónapokat, midőn játék közben olykor-olykor boltozatos homlokához kapott, mintha egyre kínzóbb fájdalmait szerette volna e mozdulattal enyhíteni. Aztán elmaradtak a kártyapartik. Emlékezetem szerint Nagymaroson lett rosszul. Agyműtétet hajtottak végre rajta. Amikor hírét vettük, hogy hazaengedték, édesapámmal, Rónay Györggyel - aki egyébként megnyitotta egyik kiállítását - meglátogattuk. Ágyban feküdt, onnan kommentálta utolsó műveit, tusrajzait.

Döbbenten néztük őket. Mintha a közelgő halál lenyomatai volnának. Faóriások, kusza ágak, áttekinthetetlen rengeteg. Itt tévelygett a fénytől búcsúzva. Az utolsó képét nekünk ajándékozta. S halála után erről a képről írta S. K. utolsóképe című versét apám:

Gyötrött fekete fák

fekete ég alatt

fekete ágak fekete lombok

Fekete szélben

mikor a színek összefolytak -

Ez marad végül

mikor a színek összefolynak

Fekete ég

gyötrött fekete fák

fekete ág fekete lomb

Fekete szél.

Ma is el-elballagok az előtt a ház előtt, amelyben lakott. Az erkélyre nézek, ahol együtt üldögéltünk, ahonnan leintett mosolyogva, ahonnan felesége hegedűszavát hallottuk kiszüremkedni. Most fia, a tehetségét és derűjét öröklő István - nekünk csak Istvánka - int le. A ház előtti kertet beépítették. A rétet is. Nagymarost is. Képeiről azonban ma is érintetlen szépséggel tekint ránk egy olyan világ, amely békét és emberi érzéseket sugall.

Ilyennek láttam, látom Sinkó Károlyt és művészetét. Ember volt, annak minden szépségével és méltóságával. És művész volt, emberszabású művész.

Rónay László

(Elhangzott a festőművész posztumusz kiallításának megnyitóján.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu