Életet adni

Mi mindenért adjuk oda naponta az életünket! Mert az ember odaadhatja azt egyetlen gesztussal is, de a mindennapokban felőrlődve is: a család, a hivatás, a nemzet, az egyház szolgálatában. E fennkölt fogalmak mögül mindig emberi arcok pillantanak ki: gyerekek és férjek-feleségek, nagyszülők és távolabbi rokonok, betegek és tanítványok, honfitársak: barátok és ellenfelek, méltók és méltatlanok.

Ha van nagyszerű az újságírásban, a jóhír hétköznapi hírnökeinek munkájában, hát ez az: ilyen emberekkel lehet találkozni. Templom és iskola körül, kórházban és szociális otthonban, tisztes polgári házban és lerobbant tanyasi viskóban is - Nyíregyházától Szombathelyig és Csíksomlyótól Lendváig. (Ha bejártam volna a világot, nyilván szélesebb horizontot emlegetve állíthatnám ugyanezt.) Olyan emberekkel, akik odaadják - ha némi latolgatás után is, ha legszívesebben kerülnék is az áldozatot, a vele járó gyötrődést, a belőle következő, néha talán orvosilag is kimutatható életfogyatkozást -, minden racionális ellenérv dacára odaadják az életüket azokért, akikért nem lehet nem odaadni. Az életet, annak éppen szükséges mértékű darabját.

Harminc év alatt, amióta újságíróként dolgozom, sok szép példáját láttam ennek. Legjobb esetben is csak papírból és szavakból emelhettem ércnél kevésbé maradandó emlékművet nekik. Egy erőt sugárzó bronzszoborról jut eszembe mindez: a Marton László formázta bronzalak feltartott kézzel igyekszik megállítani az erőszakot - a nála menedéket keresettek védelmében. A gonoszságot nem tudta feltartóztatni, de a maga élete árán mégis (további) életet adott azoknak, akiket védelmezett. Apor Vilmos győri püspök szobra egy budai téren, amely ma már az ő nevét viseli. (Korábban olyan valakiét hordozta, aki nem adott, inkább elvett emberi életet...)

Öt éve a boldogok között tiszteljük Győr vértanú püspökét. Aki akkor, 1945 húsvétján kész volt odaadni életét a Püspökvárba menekült lányok és asszonyok védelmében. Aki azonban korábbi állomáshelyein papként és közéleti emberként is a mindennapi odaadás szellemében - és gyakorlatával - élt. Ha nem így lett volna, talán nem is lett volna képes arra a végső - szobrászi megformálásra is érdemes - gesztusra.

Az életet csak így, napról napra lehet odaadni - aki a nagy alkalomra vár, abban idő előtt elcsökevényesedik az odaadás képessége. Erre emlékeztet az öt év előtti boldoggá avatás, ez a szobor és a mostani megemlékezések sora is. Lehet persze, hogy csak azok hallják ezt ki a szavakból, akikben még mindig - minden rossz tapasztalat ellenére él ez a bizonyos képesség.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu