Amikor II. János Pál pápa meghirdette a Jubileumi Szentévet, a II. vatikáni zsinatot nevezte az évszázad legjelentősebb eseményének az egyház életében. A zsinatok történetében ekkor fordult elő először, hogy az egyház nem tévtanok vizsgálatát és elítélését tűzte ki céljául, nem egyszerűen azokkal szemben fogalmazta meg a hit hagyományos és helyes tanítását. Most az egyház önmagával akart szembenézni. Felülvizsgálta saját belső lényegét, gyökereit, Krisztustól kapott küldetését. Áttekintette, hogy a századok során milyen értékek keletkeztek az egyházban, de vizsgálta azt is, hogy milyen torzulások alakultak ki, milyen értékek mentek feledésbe.

Honnan jött az egyház?

Krisztus kétezredik születésnapjával együtt ünnepeljük az egyház születésnapját is. Időszámításunkat Jézus születésétől számítjuk, akárcsak az egyházét. Hiszen az egyház belőle született, és a feltámadott Krisztus Szentlelke tölti be a kezdetek óta. Az egyháznak is föltehetjük a címben idézett kérdést, amelyet a hagyomány szerint Péter apostol mondott Krisztusnak a Via Appián, Rómában. Ha a múltra, a történetére, a kezdetekre kérdezünk rá, akkor megjelenik előttünk ez a kétezer éves történelem.

Valóban „apostoli” ez az egyház: az apostolok közösségére épül, és azok utódaira, akik megszakítatlan sorban követik egymást Róma püspöki székében, de a földkerekségen szétszórtan élő helyi egyházak közösségében is. Mindegyik kor rányomta a bélyegét erre az egyházra, s az egyház is sokat alakított az elmúlt két évezred történelmén. Vannak ennek a történelemnek fényesebb korszakai és alakjai: kimagasló egyéniségek, az istenszeretettől átjárt szentek, a felebaráti szeretet hősei, akikben felragyogott az Isten Országa, amelyet Jézus hirdetett és a saját személyében megjelenített a földön. Találhatók persze árnyoldalak, gyöngeségek, bűnök is az egyházban, amelyekért nem tehetünk másokat felelőssé: keresztények követték el ezeket is. A Szentatya a jubileum kapcsán bűnbánatot tart az egyház nevében, ugyanakkor pedig ünnepli is századunk és történelmünk ismert és ismeretlen szentjeit.

Hol jár ma az egyház?

A kérdést jelen időben is föltehetjük, a világegyház szintjén éppen úgy, mint hazai egyházunkban. Az egyház mára valóban az egész világot átfogó közösséggé lett, amelyben minden kontinensnek, minden kultúrának meg kell találnia a helyét. Az egyház korunk soknyelvű, sokszínű, sok-vallású, sok-kultúrájú világában próbálja megélni azt az egységet, amelyre Jézus hívja.

A jelenre vonatkozó kérdés talán különösen aktuális a mi számunkra, akik tíz éve nyertük vissza a politikai és vallási szabadságot. Mit kezdett az egyház a visszakapott szabadság lehetőségével? Örömmel mondhatjuk: újraéledőben vannak a szerzetesrendek, újra nyílhattak katolikus iskolák, újra indulhatott a hitoktatás, semmi külső kényszer sem gátolja a lelkipásztori munkát. Hol tart ma a magyar egyház? Merre kell továbbindulnia, hogy hitelesen és hatékonyan hirdethesse-élhesse az Evangéliumot. Melyikünkre milyen feladat hárul ma ebben az egyházban? Hatalmas változásokon megy át korunk, rohamosan alakul át az élet itt, Magyarországon is. Milyen feladatok elé állítják a megváltozott körülmények a magyar egyházat, a keresztényeket? Megvalósul-e a szeretetközösség a keresztények között, hitelesen tudnak-e tanúságot tenni a körülöttünk élő hitetlen világban?

Merre tart az egyház?

A harmadik kérdés a jövőre vonatkozik. Milyen lesz a keresztény élet a jövő évezredben? évszázadban? évtizedben? Jézus ígéretében bízhatunk: a történelem végéig együtt marad övéivel, és nem hagyja, hogy letérjenek az igazság útjáról. Az egyház Isten üdvözítő kegyelmét hirdeti és jeleníti meg minden korok számára. Az egységről és a kiengesztelődésről, a reményről és a hűségről kell tanúságot tennie akkor is, ha saját közösségén belül is felüti fejét a békétlenség és a széthúzás, a csüggedés és a hűtlenség.

Krisztusban Isten végleg elkötelezte magát az emberiségnek: ez a végérvényes, visszavonhatatlan, üdvözítő szeretet jelenik meg az egyházban. A szentmisében „az Úr halálát és feltámadását” ünnepeljük. Az ő testét és vérét vesszük magunkhoz, hogy Testének részeként, az ő lelkületével éljünk.