Nehéz volt, nem is igen sikerült elképzelnünk a fiatal Schöpflin Aladárt, a Nyugat kritikusát. A mi elkésve érkező nemzedékünk szemében alakja már egybeforrt a halhatatlanokkal, akik "a harcukat megharcolták" s megteremtették a modern magyar irodalmat. Szinte egyedül maradt itt közülük. Eleven jelkép lett, mozdíthatatlanul nyugodt, biztos ítéletű döntőbíró; tenyerében Ady, Babits, Osvát, Kosztolányi kézszorítását adta át nekünk, leendő- és reménybelieknek, mikor elfogódott lámpalázzal megálltunk előtte, hogy mérlegre tegye zsengéinket.
Rendesen a tekintélyes Franklin Kiadó Egyetem (ma Károlyi) utcai székházának első emeletén játszódott le ez a jelenet, abban a cellányi szobácskában, ahol kéziratokkal, könyvekkel megrakott íróasztalánál ült irodalmi vezetőként, de nem röstellte a ránk szánt félórát. Igen közel járt már a hetvenhez, s csaknem félszázada gyakorolta hivatását, mindennapi életformájává vált a mások írásainak olvasása és elbírálása.
Számunkra igen természetesnek hatott, hogy ezt a felelős munkát nem is bízhatják másra, csak aki az írott betű megszállottságában öregedett meg, könyvtárnyi mesterművön pallérozta ízlését, korszakok fejlődésén át jutott el kikristályosodott kritikai meggyőződéséig, hogy hajszálpontosan válassza ki a dilettáns, epigon kísérletek áradatából az ígéretes, eredeti, tehetséges munkák ritka gyöngyszemét. Valószínűleg alig jutott eszünkbe, hogy a Nyitra megyei községből indult hajdani fiatalember a soproni evangélikus teológia s a budapesti bölcsészkar elvégzése után, huszonhat évesen már a Vasárnapi Újságnál avatott könyvbírálatai révén vált a rovat gazdájává. Vele született minőségérzéke, lényeglátása, fogékonysága a korszerű társadalmi, lélektani kérdések iránt, mindez törvényszerűen vezette a nyugatosok közé.
Erre ösztönözte a konzervatív hivatalos közvélemény is egyre élesedő támadásaival az európai léptékű, új törekvések ellen. Schöpflint a szeme előtt kibontakozó élő irodalom érdekelte, a kortárs költészet, regény, elbeszélés, dráma és színház, nem volt kedve hozzá, hogy a lecsengett tegnap kommentátora legyen.
Így vált ő maga is eleven formálójává és továbbvivőjévé annak a jövőnek, amely a századforduló fiataljaival kezdődött. Egész munkássága erről tanúskodik. Mindenekelőtt Adyról írt monográfiája, Az új magyar irodalom című nagy tanulmánya, középpontban Ady Endre és Móricz Zsigmond alakjával, valamint Magyar írók portrégyűjteménye és összefoglaló huszadik századi magyar irodalomtörténete, amely 1937-ben jelent meg. De modern irodalomszemlélete tükröződik a közelmúlt nagy alakjairól írt műveiben is, mint a Mikszáthnak szentelt könyve, és új megközelítéssel idézi föl azokat a klasszikusokat, Vörösmartyt, Vajdát, Eötvöst, akikben társai is elődeiket látták.
1947. október 4-én A hetvenöt éves Schöpflin Aladár címen a kultuszminisztérium a pályatársak megemlékezéseit gyűjtötte össze elegáns kötetben. Kitűnő Várkonyi fotó nyitja meg az ünnepeltről szóló személyes vallomások sorát.
Pontosan rímel rá, ahogyan Kolozsvári Grandpierre Emil az író eszközeivel festi le: "Nem írónak látszott, inkább katonának, nyugalmazott búr ezredesnek vagy angol őrnagynak, aki éppen most jött meg a gyarmatokról. Szikár, napbarnított, kemény tartású, sörtehajú öregúr ült előttem: bozontos szemöldöke mögött fémes, határozott színnel kéklett a szeme. Nyugodtan beszélt, pontosan fogalmazott, világos, könnyen érthető mondatokban, nagyjából úgy, ahogy írt."
Valóban ilyennek láttuk, így őriztük meg.
Illyés Gyula 1936-os epigrammáját facsimilében közlik, abból az alkalomból írta, hogy Schöpflint tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. A záró disztichon így hangzik.
"Mert mi e Kisfaludy-tagság a helyhez, amit rég
Szívünkben teneked a szeretet kijelölt!"
Kassák így jellemzi: "Mint vendég lépett be a Nyugatba, s aztán mindegyre nélkülözhetetlenebbé vált számunkra, akiket fűtött az elégedetlenség, és lelkesítettek hivatásunk lehetőségei."
Kárpáti Aurél a színikritikust üdvözli: "Már-már kritikátlan korunkban ő maga az értéket hitelesítő mérték... élete eredményes munkájából fölemelő erővel sugárzik felénk: légy hű önmagadhoz és vállalt hivatásodhoz."
Keresztury Dezső Kritikusból történetíró című cikkében így ír: "Schöpflin tanúvallomása több egyszerű peranyagnál: történelmi dokumentum."
Különösen megragadó Laczkó Géza vallomása, A Centrálban. Elmondja, hogy kávéházi anekdotázás közben Schöpflin ébresztette rá legsajátabb anyagára: -- Mért nem írsz ezekből a színészhistóriákból regényt? -- Így született meg a Noémi fia. Schöpflin közölte először folytatásokban, még a Vasárnapi Újságban.
Babits Mihály özvegye, Török Sophie azt a mély barátságot eleveníti föl, amely férjét Schöpflinhez kötötte: talán csak Tóth Árpádot szerette még ilyen bizalommal, s gondjaiban legelőször az ő tanácsára vágyott.
Ezt igazolja, hogy Babits, halála közeledtén Schöpflinre bízta a Baumgarten Alapítvány kuratóriumát.
Nem tévedett, ahogyan Schöpflin Aladár sem utolsó tisztében. Négy generáción át tartotta kezében a kritika mérlegét hitelesen.
Vidor Miklós