Ezt a szót általában hitetlenségnek fordítják. Így persze nem precíz.

Egyrészt, mert nem ezt jelenti, valójában hitetlen ember nincs is, hiszen életünket és gondolkodásunkat át- meg átszövi a személyekbe, dolgokba, információkba vetett hit és bizalom, a tudás végül is ezen a képességünkön alapszik. Ezenkívül mindenki hisz valamilyen tisztességes vagy éppen becstelen életelvben, akkor is, ha van, aki ezeket naponta váltogatja.

Mindamellett létezik egy különc világ, kietlen gondolatokkal. Itt a fa csak fa, a mosoly csak az arcizmok egyfajta játéka, az ember pedig nem több mint kreatív, állati lény. Na és Isten? Ő itt csak fogalom, alkalmas viszonyítási pont a gondolkodás mérésére, mert kiiktatásának mértéke egyenesen aránylik a fejlődéssel.

Az ateizmus ezért szó szerinti fordításában megvallott istentelenséget, Isten nélküliséget jelent, ha pedig ezt valaki tudatosan hangoztatja magáról, az azt jelenti, hogy kilépett a közömbösség és a tudatlanság langyos vizéből, és magára vállalja az Isten léte elleni tusakodás gondolatkörét, tagadja a természetfeletti világot, az ember állatok felettiségének alapvető jegyeit, a világ rendjére vonatkozó tudatosságot, helyébe állítva és szinte istenítve az anyag és a benne munkálkodó és rendszert alkotó véletlen mindenhatóságát. Ez sajátos életformát hoz létre számára, hiszen ezáltal önmagáról is tagad minden fontosat, ami emberi méltóságának alapjául szolgálhatna. Közben pedig titokban szenved, és olykor lázad: az, aki ő, megküzd a gondolattal, hogy ő mégsem ő, mert szívesebben azonosul a benne mérhető valósággal.

Ádám talán nem is lett volna megkísérthető, amíg az első teremtés kertjében egyedül kószált. Addig Isten volt az egyetlen társ a számára, érezte, mindenestől tőle függ, mindenben őt fedezte fel. A másik ember, Éva megjelenésével azonban már egy olyan lény lép be Ádám életébe, akit ha nem Isten ajándékaként fogad el percről percre, akkor a bűn számtalan lehetősége tárul fel benne: vissza lehet élni vele, uralkodni lehet rajta, kiszolgáltatottá lehet tenni, istenné lehet válni felette. Ebbe a lehetőségbe kapaszkodik bele a kísértő. Amikor az első emberek már fügefaleveleik mögé rejtették szégyenüket, az Úr elől elrejtőztek egy fa mögé, ám ő szólította Ádámot: „Hol vagy?” Ádám elrejtőzése valójában nem a mindent átlátó Istennek szól, elsősorban önmaga és általában az egész valóság elől rejtőzik el: beleértve Istent is, mivel önmagát le akarja tagadni Isten előtt, letagadja Istent is önmaga előtt.

Az ateizmus tehát az a világnézeti bujkálás, amely nagyon is foglalkozik Istennel. Érdekli őt, foglalkoztatja, hajlandó legjobb erőit felsorakoztatni Isten tagadása, felismerésének kivédése érdekében, feláldozva ezért mindent, ami fontos, a lét magyarázhatóságát, saját életének igazi értelmét. Az ateista államrendben sokáig megjelent egy tudományos igénnyel megírt vallásellenes folyóirat. Huszadik születésnapján a gratuláló táviratok között egy igen jeles művész is üzent: „Gratulálok, a lap kitűnő. Annyit már megtudtunk belőle, hogy Isten nem létezik… de azért nem akárki…”

Ugyanakkor létezik vallásos ateizmus is. Aki ebben él, az filozófiai szinten elismeri Isten létét, betartja a vele kapcsolatos szokásokat, de az Istenről szóló ismeretei felfedezhetetlenek az életében. Ő az, aki a világ végső magyarázatát éppúgy, mint az ember végső célját Istennel magyarázza, de az odáig vezető részletek egy hagyományokat tisztelő, valójában üres természetfeletti világról tanúskodnak, a jelenben pedig az ember kiélési vágyát, érvényesülési ambícióit igénylik, vallási szólamokkal adva létjogosultságot mindennek.

Isten tagadásával az ember valójában önmagát tagadja. Arról próbál tanúskodni, hogy ő egy az állatok közül, ezért igazi természetének magyarázatát az állatvilág természetének magyarázatával próbálja pótolni. Mindenfajta ateizmusnak oka van. A legtöbb esetben az igénytelenség, a tudatlanság, az ösztönvilág rosszabbik felének eluralkodása a szellemen. Olykor viszont maga a műveletlenség vezeti el az embert az érzékelhető dolgok kizárólagosságának hitére, olykor viszont Istenhez közel élő emberekkel kapcsolatos – valós vagy félreértésen alapuló – csalódás vetíti ki Istenre és a belé vetett hitre a csalódás tárgyát. Az ateista ember is úton van: számára is egyetlen beteljesedés létezik. Öntudatlanul figyeli a hívők minden mozdulatát, hogy azok vajon igazolni látszanak-e álláspontját, vagy éppen átállítják-e holtvágányának váltóját?

Pajor András