Tavaly volt hatvan éve, hogy kitört a második világháború. Ekkor kényszerült sok lengyellel együtt Poznanból magyar földre menekülni a buzgó katolikus Kaczmarek család, három kicsi gyermekkel. Életre szóló élményük lett a hazánkban, Pestszentlőrincen eltöltött hat év. Azt, hogy Teleki Pál kormánya és követői még az akkori, háborús viszonyok között is hivatalos állami politikánk rangjára tudták emelni a keresztény szeretet és szolidaritás krisztusi parancsát, hogy a beözönlött közel másfél százezer katonai és polgári lengyel személy, közöttük sok ezer zsidó biztos menedéket talált nálunk, ők azóta sem felejthetik, tanúsítani kívánják.
A háborús évekre emlékezve a lőrinci elemi iskola egykori növendéke, Teresa Mackowiak aszszony, aki évtizedek óta Melbourne-ben él, édesapja emlékirataiból egy szemelvényt ajánlott az Új Ember számára. Miért éppen az Új Embernek? Mert e lapot a hatvanas években, otthon, Lengyelországban rendszeresen olvasta, erről tanúskodik a mellékelt kép.
Következzék tehát az általam fordított részlet Stanislaw Kaczmarek (1901-1977) volt lengyel menekült emlékkönyvéből.
Záhonyi Lóránt
Irgalmazó rózsafüzér
1944 januárjának vége felé, egy késő délután a kispesti rendőrkapitányság rendőre állított be hozzánk, a kapitánytól hozott levelet. Miközben lassan előhúzta táskájából a küldeményt, alaposan végigmért engem, feleségemet, mindhárom gyermekünket, külön-külön. Míg én aláírtam az átvételi elismervényt, ő feleségemtől azt tudakolta, hogy Schiller nevű szomszédunkkal vajon nincsen-e valami újabb gondunk. Amikor megtudta, hogy a tavalyi kellemetlen veszekedés óta semmiféle súrlódásra nem került sor, gyorsan elhagyta lakásunkat.
A küldemény idézés volt: másnap reggel jelenjek meg a kapitány irodájában. Nyomban a rendőr távozása után feleségemmel izgatottan tanakodni kezdtünk, ugyan hol sérthettem meg valahol egy magyart, vagy netán a magyar hatóságot? Ám azon az emlékezetes Schiller-féle veszekedésen kívül semmi sem jutott eszünkbe. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a magyarok általános szeretettel vettek körül, s én szerény lehetőségeimhez mérten valamennyi magyar ismerősömet őszinte, hálás rokonszenvemmel tüntettem ki.
Lehet, hogy ki akarnak vinni Németországba? – vetette közbe aggódó feleségem. Hiszen a németeknek itt komoly súlyuk van, olyannyira, hogy Slawik elnököt és Witoslawski atyát német kívánságra a magyarok kénytelenek voltak letartóztatni.
De őket már réges-régen ki is engedték, végül is Slawik elnök és Witoslawski atya az itteni lengyel menekültek legfőbb személyiségei. Hogyan jövök én ahhoz, hogy csekélységemet hozzájuk hasonlítsam – vetettem ellene. Az idézés mindenesetre annyira felkavart bennünket, hogy azon az éjjelen képtelenek voltunk aludni.
A rendőrkapitány idősebb, őszülő úr volt, vékony intelligens arccal. Nagyon sajnálom, hogy a nevét akkor nem jegyeztem meg magamnak.
– Mint arra bizonyára ön is jól emlékszik, fél évvel ezelőtt az egyik szomszédjával kisebb tettleges veszekedése volt, ön az illetőt el is verte – kezdte mondanivalóját a kapitány. Én szorongatott helyzetemben arra kértem, hogy a továbbiakban legyen szíves németül beszélni, nehogy valamit félreértsek. – Vegye tudomásul – mondta láthatóan bosszúsan –, hogy ön lengyel menekültként ma még magyar, nem pedig német hatóság hivatalában tartózkodik. Másodszor pedig a magyar nyelvet ön elég magas fokon bírja ahhoz, hogy beszélgetésünket ezután is magyarul folytathassuk. – Be kell ismernem, e magyar férfi kemény riposztja valójában jólesett, és egy csapásra viszszaadta biztonságérzetemet. Szavaiból kitűnt a németek iránt érzett, félreérthetetlen ellenszenve.
A kapitány így folytatta – Lehet, hogy ön erről nem tud: veszekedésével kapcsolatban időről időre névtelen feljelentéseket kaptunk ön ellen. Majd mindegyikben szerepelt, hogy ön Anglia javára kémkedik, hogy titokzatos úton pénzek érkeznek önhöz… Bár a levelek névtelenek, és céljuk nyilvánvalóan az ön befeketítése, háborúban állva minden jelentést tüzetesen ki kell vizsgálnunk. Önt fél év óta szigorúan követjük, ismerjük minden lépését. Közölhetem, hogy – szerencséjére – felderítésünk negatív eredményre jutott.
Éppen meg akartam szólalni, amikor a kapitány így folytatta: – Mindez ma már nem fontos, a Kaczmarek-ügy nálunk végleg le van zárva. Az összes iratát ebben a táskában tároljuk. – Az asztalán ott feküdt egy vastagra tömött irattáska. – Azért hívattam önt ma ide, hogy megóvhassam bármilyen jövőbeli konfliktustól. Kérem, e perctől kezdve legyen nagyon óvatos: ne lásson és ne halljon semmit! Ha az utcán valaki meglökné, viselkedjék félkegyelmű módjára, és nyomtalanul tűnjön el arról a környékről. Gyermekei és hitvese érdekében, vegye halálosan komolyan ezeket a tanácsokat. Gondoljon arra, hogy Magyarországon a helyzet egyik napról a másikra radikálisan megváltozhat, s attól kezdve a lengyel menekülteket a magyar hatóság többé már nem segítheti. Még az is megtörténhet, hogy saját hazánkban nekünk is lapulnunk kell… S hogy Schillerék vagy más hasonlók felől teljesen nyugodtan alhassanak, az ön jelenlétében égetem el a teljes iratanyagot. Az ügy többé nem létezik.
A kapitány ezzel felkelt, kinyitotta a kályhát, majd a vastag táskát két kézzel hajította be a lobogó tűzbe… Ezután hosszan megszorította a kezemet és szelíden kérlelt: ami ma itt történt, arról senkinek egy szót, még egy pisszenést sem szólhatok…
Odahaza, amíg „kihallgatásom” tartott, buzgó hitvesem, gyermekeinkkel együtt térden állva egyfolytában a rózsafüzért imádkozta...