"Granada nyílt, vendégei előtt szívét kitáró város: nincsenek urbánus létének korlátai -- s határai valahol Peru, Venezuela, Mexikó vagy Argentína partjaival érintkeznek" -- írja a városról a hely nevezetes tollforgatója: Rafael Gomez Montero. Ez a közvelenség vonzhatta már a reneszánszban azt a különös utat bejárt portugált, akit Joao Cidate-nak, közismerten a hagiográfiában Istenes Jánosnak neveznek. Az örök Hispániában az ősi Illiberi -- a latin város fekvése hasonlít a "kipattanó gránátalmához", s bizonyára így váltott nevet. Krisztus után 300-ban itt tartották először a zsinatot spanyol földön. János 43 éves volt, amikor 1538-ban kereszttel átdöfött gránátalmát látott s a Gyermek Jézus szavait hallotta: "Isten Jánosa, Granada lesz a te kereszted". A város kulcsai ekkor már a katolikus királyok kezében voltak, 1492-től, s ezzel az utolsó mór királyság eltűnt az Ibér-félszigetről.Az Alhambra még a romantikában (napjainkban is?) elfátyolozta legendás szépségével, varázsával a látogatót, s amikor az amerikai író, történész Washington Irwing a XIX. században az épület szépségére tereli a figyelmet, s hogy granadainak lenni különleges sorsot jelent, költőies magatartást, mivel a gyökerek mondák, legendák világába fúródnak, azt is hozzá kellett volna tennie, hogy a kereszténység korai századainak történelmébe is, amikor a pogányság elleni küzdelmek közepette kezdtek épülni a helyi szentélyek: San Esteban, San Vincente s San Juan emléktemplomai.
A Granadában nyugvó "Isten Jánosa", a későbbi utód e sorban azt a másik harcot vívta itt, amit a szeretet állandó küzdelmének nevezhetünk a szegénység, a nyomorúság, a betegség ellen. Ő maga is részt vett a törökellenes csatában, 28 éves volt, amikor V. Károly seregébe szegődött zsoldosnak. Ez az uralkodó nem tudott ellenállni a kísértésnek, s reneszánsz "építészeti hajlandóságát" egyetlen épülettömbbe sűrítette a mór-remekkel, az Alhambrával. (Méltán sóhajt fel a művelődéstörténész: ha az erre a célra felhasznált pénzt sógorának, a szerencsétlen II. Lajosnak juttatja, legalább ágyúkat vehettek volna Magyarországon a mohácsi síkon kiváló tüzérséggel kiálló ellenféllel szemben!)
Az istengyermeki jel-hívásra csupán fölfigyelt János, valakinek még érkeznie kellett a városba, hogy megtérjen: Avilai névrokonának, a hithirdetőnek, Loyolai Ignác, Nagy Szent Teréz s annyi lélekművész barátjának, aki a valóság és az égi erők kettős egységében mondogatta: "Semmit sem vásároltunk túlságosan drágán, ha Istent szolgáljuk vele." Avilai Jánoshoz fűződik az a történet, amikor hanyagul miséző papot látott, amint az a szentostyával sebtében-hamarjában -- unottan (!) írta a keresztet a kehely fölött: "Bánjon vele jól, mert nagyon jó Atyának a Fia."
1539-et írtak, ekkor hallotta prédikálni a portugáliai "kereső" Avilait. Bűnbánatát látványosan mutatta ki -- őszintén, ahogyan egy mediterrán alkathoz illik. Bolondnak vélték. Ám ez a "megszállottság" vitte egyenesen bérházak szegény betegeihez, az utcákon elpusztulókhoz, akiket nem érintett meg Granada csillogása, csupán a keresztfa szöge döfött át, mint a jelben megmutatkozott gránátalmát. Ekkor vette igazán vállára a megtérő a keresztet, gyűjtötte az alamizsnát, amelyből ő is élt, és Krisztus rabszolgájának nevezte magát. Micsoda rabság volt ez! Az irgalmas szereteté, hogy aztán az általa alapított betegápolókat is Irgalmas Testvéreknek, közismerten Fatebenfratellinek nevezzék. A munka, amit János végzett, emberfeletti volt. Amikor hirtelen cserben hagyta erős fizikuma, volt kire bíznia granadai kórházát. Távozott, s csupán néhány levél maradt utána; minden cselekedete a segítés, készség, szeretet akciója. Az írást másokra hagyta...
Néhány hete Budán, a Betegápoló Irgalmas Testvérek kápolnájában mindez röviden fölvillant, amikor a művészre: Borsos Miklósra emlékezett a sokaság, a rend, a kórház, amely újra övék itt, a "nagy víz" partján, amely az ő történetüket is hordozza múltjában, jelenében. Szepesváralja az első, ahol magyar földön megtelepedtek az irgalmasok, a XVII. század közepén. Majd Pozsony, később Temesvár, Nagyvárad, s persze Eger, Buda. A "kalapos király" parancsa őket is elérte, s 1950-ben az itthoni "vörös rém". Most újra a reménység fokán állnak (állunk!), s a budai Szent István király kápolnájuk alatt a forrásvizek, Borsos Miklós egyházművészeti remekei (hiszen ő a római Szent Péter bazilika magyar kápolnájában miért is kapott volna helyet?!) az egykori alapítóra "emlékeztetnek, aki megérezte, tudta, hogy a világot az irgalmasság mentheti meg. A Testvérek vallomásában ezt olvassuk: "Irgalmas rendünk... az irgalmasság evangéliumából származik, ahogyan azt a maga teljességében Istenes Szent János megélte."
Valóban: az irgalomnak lehetnek határai?
Granadáról szólva a nevezett tollforgató akár erre is utalhatott.
Tóth Sándor