Mindannyiunkban él a teljességre vonatkozó igény. Nemcsak az ősbűn következményeit örököltük az ősszülőktől, hanem a teljességre való ráhangoltságot is. Állandóan fájdalmasan kell belátnunk: nem vagyunk tökéletesek, hiányzik belőlünk valami, magányosak vagyunk, tátong köröttünk vagy éppen bennünk valami kínos és sejtelmes űr. Nem jó így.

Aztán az áldozattal fordul a kocka. Vállalom ezt az űrt. Vállalom a hiány, a fájdalom, a tökéletlenség kínját. Nem valami beteges, öncélú szenvedésért, hanem mert felfedezek benne valamilyen értéket. Pontosabban az érték lehetőségét. Ráébredek, hogy ha Istennek adom magányomat, hiányérzetemet, Ő önmagával, az Őrá utaló javakkal tölti be azt. Ha átadom neki szenvedésemet, Ő önmagában érlel, gyarapít ezáltal.

Ábel mély érzésű fiú volt. Állatokat tenyésztett. Minden gyarapodásban, minden kis növekedésben a természet csodáját látta. Ismerte a juhokat, tudta, melyik, mire érzékeny, mit szeret, melyik melyikkel tusakodik a leginkább. Mégis, volt egy, amely csendes és nyugodt volt, ez volt a legkezesebb, a legragaszkodóbb, a kedvenc. Ábel már szinte sajnálta, hogy e juhocska nem embernek született. Tervei voltak vele. Úgy gondolta, ha tenyészállattá válik, ilyen lehetne az egész nyáj.

Aztán eljött az áldozat bemutatásának ideje. Ábel tudta, hogy Isten az áldozaton keresztül őt magát akarja, tehát azt kell adnia az övéből, ami számára oly becses, hogy szinte ő maga is benne van. Kedvenc juhocskája dörgölőzött a lábához, ő pedig kisvártatva megértette, mit kíván tőle az Úr. A bárányka ugyanolyan megadón ejtette le kicsiny fejét az áldozati kövön a legfájdalmasabb pillanatban, mint amilyen kezes életében volt, aztán füstje gomolygó oszlopként szállt a magasba. Ábel megérezte a fájdalmas űrt, s várta, Isten mit ad helyette? Akkor a szomszédos oltárról bűzös, a levegőben elkeveredő füst csapta meg, Káin terméketlen, maradék kalászainak füstje. Isten nem érte be áldozatként a felesleggel, a senkinek sem kellővel. Ábel ekkor egy indulatos ordítást hallott, tarkóján egy hatalmas ütést érzett, zuhanás közben pedig még egyszer feltekintett áldozatának tiszta füstoszlopára. Az Úr tehát elfogadta áldozatát. Egészen.

Jézus Krisztus áldozata a méltánytalanul kettétört emberi sors. Először is magának az emberiségnek a vállalásával lemond az isteni méltósághoz való „zsákmányszerű” ragaszkodásról. Majd azt az életállapotot vállalja, amely egyértelműen a bűnbeesés utáni emberi sors, tele a tökéletlenség és hiányérzet jegyeivel. Nem magyarázkodik, hanem amikor a bűnbánat keresztségét kérve Keresztelő Szent János szabódik, hiszen Jézusnak kellene megkeresztelnie őt, a bűntelennek a bűnöst, akkor ő mégis megalázza magát. Felveszi a bűnbánat keresztségét jelezve, hogy bár valóban bűntelen, a bűnbeesés következményeit vállalja, hiszen ebből akar megváltani minket.

Szenvedése és halála ráteszi a koronát arra az életre, amely egészében áldozat. Ezekben a nehéz órákban átéli az Istentől való elhagyatottság kínját is, hogy saját magányával társunk lehessen a mi magányosságunkban, testi kínjaival együttérző testvérünk lehessen szenvedéseinkben és haláltusánkban. Mindezek vállalásával pedig tökéletesen engedelmeskedni akar az Atyának emberi természetében, hogy viszszaállítsa az Isten és ember közti összhangot, melyet az emberi engedetlenség rombolt le.

Az áldozat tehát önátadás Istennek, hogy ezt elfogadva egészen a miénk lehessen, betölthessen minket. Mindennapi életünk áldozataiban fokozatosan, jelszerűen adjuk át neki magunkat, amikor lemondunk számára az időről, a pihenésről, vagy anyagilag adakozunk.

A szentségi áldozás az egyetlen tökéletes áldozatba való bekapcsolódás. Ezzel összes szándékunkat, vágyunkat, törekvéseinket, de még gyarlóságainkat is átadjuk Krisztusnak, hogy ő a saját áldozatán keresztül részesítsen minket saját sorsában. Áldozatot bemutatni – ez minden vallásban az istenség és az ember közt elképzelhető legmagasabb rendű kapcsolatot jelentette. Az eucharisztiában azonban ennél is több fejeződik ki: kicserélődik a kétféle élet: az ember lehúzó végességeit az isteni végtelenség kohójába oltja, azzal a megadással, amely által – éppen Jézus áldozata kapcsán – Isten saját halhatatlan életébe tudja emelni a halandó emberi természetet .

Pajor András

(Terveink szerint a hónap első vasárnapján jelentkezik A lélek szótára című sorozatunk azzal a céllal, hogy a legfontosabb keresztény alapigazságokat közelebb hozza a ma emberéhez. A szócikkek alkalmas témafelvetésként is szolgálhatnak az ifjúsági- illetve felnőtt katekézisek számára.)