William Blake, a költő, rézmetsző látomás és allegória kapcsolatát elemzi. Képei és versei tanúsítják, amit az Angliában sokáig divatos könyv, A zarándok útja kifejez: az ember bűnei súlya alatt tántorog, de elindul a Mennyei Város felé, s egy adott pillanatban a teher lehullik a válláról. Jézus keresztre feszítése ugyanis történelmi esemény volt. "Nem tudok olyan okról, amely az ellenkezőjét igazolná" - teszi hozzá Northrop Frye, az 1991-ben elhunyt jeles irodalomtudós, aki munkáiban arra törekedett, hogy felmutassa az eleven bibliai üzenetet (és a görög-római hagyományt), az emlékezést az értékeitől megfosztott világban. Történelmi távlatban - múlt idők keresztény/keresztyén gondolkodásában is kereshetjük a zarándok-sors társadalom szabta kereteit, s a belső párbeszéd mai állásánál a karitatív reakciókat a visszaélésre az eredendő isteni gondviselés törvényszerű rendjében szemlélhetjük - teológiai viták nélkül.
A szeretet zarándokairól kell ilyenkor szólni, minő a velencei születésű szenátor fiú: Miani - közismerten Emiliáni Jeromos, aki tivornyázó katonából lett "Krisztus jó katonája", Loyolai Szent Ignác egyik előharcosa - válságos időben. Az új kor bibliai értelmű képviselője mozgalmas életével az új szellemiség megértője, aki már tudta: a régi monasztikus életforma nem lehet hatékony.
Pontosan követte a reneszánsz idők zarándokának útját, s börtöncellában ragyogott meg előtte az út célja s fakadt fel lelkéből az imádság: "Jézusom, ne légy bírám, hanem Megváltóm!" A lét alázata töltötte el. Szinte a blake-i látomás-sorozatba illő az, amit költőien fogalmaztak meg róla: félálmában egy lefátyolozott nő lépett hozzá, leoldotta bilincseit, kulcsot adott a kezébe, s egyszerre a szabad ég alatt érezte-tudta magát, mint Pál, akit Rómában angyal szabadított meg a fogságból…
Tanulni kezdett, s harminchét esztendősen lépett szentelő püspöke elé. Pap lett a lagúnák városában, annak a Giampietro Carafának a lelki gyermeke, akiről a teatinusokat nevezték el népiesen, s aki később IV. Pál néven foglalta el a pápai széket. 1524-et írtak, s a rend (a római Isteni Szeretet oratórium) tagjai a gyógyíthatatlan betegek megszentelésén kezdtek munkálkodni. IV. Pál 1555-ben a Quirinálon a S. Silvestro-templomot jelölte ki számukra. Jeromos ekkor már nem élt. Lelki irányítója és a teatinus szellemiség programja kezdettől hatott rá "a zsivajt és füstöt lövellő profán" napok után, s papságának tizedik évében, az itáliai járvány és éhínség idején az irgalmas szamaritánus példáját gyakorolta. Lemondott vagyonáról, az árva, elhagyott gyermekek felé fordult, otthont, munkát szerzett sokuknak. Szociális érzékenységére felfigyelt az ellentmondásos, inkább csak marionett díszeiben tetszelgő Velence elöljárósága, s az árvák részére házat adományozott. S míg dúlt az egyházpolitika, Jeromos arra nyert bátorítást, hogy meghosszabbítsa a szeretet zarándokútját - Velencétől Milánóig; városokban árvaházakat alapított, ápolta a betegeket, s a hit titkaira oktatta a falusiakat. Giampietro Carafa (Chieti püspöke, a lelkiatyja) amikor megtudta: Jeromos többeket megnyert a szeretet művének, felajánlotta segítségét: öt évvel a tridenti zsinat megnyitása előtt Jeromos férfitársaság alapítását elhatározó szándékát megerősítette. Anyaházukat Bergamo mellett, a Comói-tó közelében jelölték ki, maga a szeretet-zarándok Jeromos itt kapott végső nyughelyet 1537-ben, Somascában.
A legelőkelőbb velencei család sarjának (a szenátor fiának) anyja az Árpád-ház kebeléből származott: Dionora Morosinit vérségi kötelék fűzte az utolsó Árpád-házi király, III. Endre édesanyjához: Tommasina Morosonihoz.
Írják, Jeromos bensőségesen imádkozott Treviso (a Piave mentén) városkájának Mária-templomában. Kortársa volt Tiziano, a színek költője, színekkel a lélekbe világító mester, akinek a velencei Frai-templomban látható Mária mennybevétele képét Grigoletti mintául véve (másolva) 1854-ben az esztergomi katedrális főoltár képét festette meg.
Az "árvák atyja" gyakran térdelt a Szent Szűz valamely ábrázolása előtt, s utána megkereste a csatornák éhezőit, haldoklóit. És a halottakat eltemette. Ócska ruhában, koloncokban látták a dózsék leszármazottját. Kincseit, az elhagyott gyerekeket rövidesen mindenütt fölismerték - magatartásuk, lelki gondozottságuk "elárulta" őket. Tízből százan lettek, majd ezren, s ő, az éhségtől beesett szemű pap egyet sem engedett viszszaesni a nyomorúságba…
Pestis áldozataként hunyta le a szemét, s elimádkozhatta ő is minden század keresztényének szolgáló kérését:
"Szabadíts meg engem az időtől, és vedd el nyomorult szívemet, fogadd el, Istenem, ezt a dobogó szívet."
Amely sohasem állhat meg. A halál után kezd igazán élni.
Tóth Sándor