Borús, október végi nap volt. A kisfiú céltalanul ődöngött a kihalt utcán, egy kavicsot rugdosott. Egyszer csak megállt, tekintete előbb a földre, majd egyre magasabbra, a házfalra meredt. Vakító-fehér, rücskös felületű mélyedés éktelenkedett az ablak és a tető háromszöge között, valaminek a helyén, ami nagyon elütött a ház egyszerű homlokzatától, amíg ott volt, most pedig darabokban hevert a járda kockáin. A szürkeségből vidáman vöröslő és sárgálló darabocskák a kisfiút is jókedvre derítették, az elhagyott kavics helyett ezeket a darabokat kezdte rugdosni. Egy makacsul egyben maradó, élénkvörös, csillagot formázó darabra kétszer is ráugrott, aztán addig forgatta rajta magas szárú cipőjének sarkát, míg a szürkévé mállott gipsztörmelék bele nem olvadt a kockakő hézagaiba.
A minap, újév napjának fagyos éjszakáján, tízezrek sorakoztak a Parlament előtt, teljessé téve részvételükkel a ceremóniát, amely a magyar Szent Koronát az Ország Házába helyezte. Talán már ezzel egyidőben készülődtek azok is, akik tréfás kedvük, netán ennél roszszabb szándékuk indítására svájcisapkával, s ki tudja még milyen szellemesnek tűnő kacattal díszítették föl az ezeréves magyar állam jelképét, egy művészinek nevezett alkotáson. Szentségtörés! Gyalázat! - hördültek fel sokan a jobb érzésűek közül. - Ezt persze lehet, velünk már mindent lehet! Bezzeg, ha egy menórát, vagy Dávid király hatágú csillagát helyezné valaki egy kicsit is illetlen beállításba, azonnal kitörne az országos botrány! Ettől harsogna a tévé és a rádió, egyes újságok címoldalon hoznák a gyalázatot!
Hát igen, drága barátaim, velünk már valóban mindent lehet. Miként mindig is lehetett. Tessék csak végigpörgetni történelmünk lapjait! Mi minden történt itt már rögtön Szent István király halála után, s történik azóta is.
Mégis itt vagyunk: kereszténységünk kultúra- és erkölcsformáló erő, és elsősorban tőlünk függ, hogy menynyire az. Lám, százötven év nem tett bennünket Mohamed követőivé. Németté sem lettünk, osztrákká sem lettünk, orosszá sem lettünk, sem nemzetiszocialistává, sem kommunistává. Bár mindig voltak, és vannak ma is köztünk labancok. Bár adtunk és kaptunk sebeket, bár súlyos sérüléseink jól látható hegei örökké fájnak, bár annak a széttaposott gipszcímernek a pora ma is facsarja az orrunkat.
Kell-e hát féltenünk a Szent Koronát a svájcisapkától? Nem, úgy vélem nem kell nagyon féltenünk. Lássuk be, ami igazán szent, azt nem lehet ilyenképpen meggyalázni...
A gyalázkodó bűne elsősorban az elkövetőre hull vissza, úgyhogy a koronát svájcisapkával tetéző apró kis szennyet nyugodtan leporolhatjuk a vállunkról. Leporolhatjuk, ha valóban szent ez a mi koronánk. A jelképek ugyanis szörnyen sérülékennyé lesznek, ha elsorvad mögülük a hit támasza, ha csak a szenteket sem kímélő, de már minden szentséget nélkülöző harci indulat emeli őket a magasba. Ezeket, hiába bíznak benne, nem védi meg sem a tévé sem az újságok. Ami azonban szent, az az Úr oltalmában van, mit neki holmi sapka, meg miegymás.
Persze, persze, hogy nem nézhetjük ölbe tett kézzel
a gyalázatot. Fel is kell emelnünk a szavunkat: érvekkel, méltósággal, bölcsességgel.
De még előbb: nekünk magunknak kell szentségre törekednünk - különben a koronánk
sem lesz egyéb holmi fejfedőnél. Előszeretettel idézzük Szent Istvánt, aki a
Boldogasszony oltalmába ajánlotta hazánkat.
Neki adta. Mi megtesszük ugyanezt? Magunkon kezdve, mielőtt mástól várnánk?
Kinek adjuk magunkat, s mindazt, ami a miénk: a mammonnak vagy az Úrnak? Ha
jól tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre, kevesebb gondunk lesz a koronasértegetőkkel
is.
A kisfiú lába majd lefagyott, amikor végigkígyózta a Szent Koronára váró sort a Parlament előtt, az Úr 2000. esztendejének első éjszakáján. Föl s alá futkározott, ugrándozott, bolondozott a szüleivel meg testvéreivel, így bírta ki azt a három órát. Apja, miközben egy kavicsot rugdosott, arra gondolt, talán jól döntött az országgyűlés, amikor a magyar koronás címer két oldalára nem helyezte vissza az egykor ott szolgáló angyalokat. Hiszen nekünk, meg a minket követő ilyen kis angyaloknak kell szilárdan tartanunk azt, ha pedig elmulasztjuk, velünk együtt porlad el a kövezet hézagaiban.
Szikora József