Sokan még Bachnál is jobban szeretik. Zenéje befogadásához nem kell előkészület, templomi áhítat vagy nagyheti kegyelmi állapot. Minden, ami örömteli, szép és boldogító, Vivaldi zenéjében egyszerűen és könnyen megtalálható. Őt hallgatva a szív megnyílik világunk sok-sok szépsége és titka előtt, hegedűjének hangjára csobogó patak és tisztító nyári zápor idéződik fel bennünk, fuvolájára meg a tavaszi madárcsicsergés. S ha valaki meg akar sejteni valamit a Nagy Harmóniából, nem kell mást tennie, mint feltenni egy Vivaldi-lemezt. Népszerű még a koncertre nem járók között is, bizonyítva, hogy rohanó korunk embere mily nagyon vágyik a szépség és a tisztaság után.
Nagyon jól tudják ezt a reklám-szakemberek. Élnek is az érzelemre-hatás minden eszközével, csak hogy minél több árucikk keljen el, remélve, hogy az emberek szépségirányultsága élénkítően hat majd a fogyasztási cikkek forgalmára is. Újabban -- reggelente sokan halljuk -- Vivaldi-zenével a háttérben reklámozzák nemcsak a tavaszi fesztivált (ami természetesen érthető), de a banki szolgáltatásokat meg a luxusautókat is. Azt is tapasztaljuk, hogy mint reklámhordozó, kezd feltűnni a templomi háttér, sőt az egyházi szertartás is. Mintha a fogyasztót már nem vonzaná a feszes farmernadrág, az élvezettel fogyasztott és szájszélen lecsurgó dobozos ital, a gyermekpopsi meg a kiscica. Az egyik kereskedelmi rádióadót már nem harcos keleti karatehőssel a plakáton próbálják népszerűsíteni, hanem egy gyóntatószékben ülő pocakos pappal, fején fülhallgatóval (az most nem tartozik témánkhoz, hogy a szituáció már-már a blaszfémia határát érinti, hiszen a pap a hirdetés szerint nem is figyel a gyónó -- amúgy dumának minősített -- bűnbánó szavaira).
A fenti jelenség feletti ítélkezés, megbotránkozás helyett (ami egyébként indokolt volna), gondoljunk inkább arra, hogy, még ha ügyetlenül, torzítva is, a dolgok eredeti rendeltetését nem értve is, mégis valami "új" igény kezd előbújni valahonnan a mélytudati rétegekből, ráunva a sok-sok erőszakra és silány sztereotípiákra. Pozitív jel hogy a társadalomnak van szüksége a szépre és a jóra, hiszen fogyasztási cikkek népszerűsítéséhez veszik igénybe a művészi értéket, a templomot és a papságot, s nem fordítva, hiszen a luxusautó eladásához van szükség Vivaldira, s nem Vivaldinak van szüksége luxuscikkekre. Ha így lenne, úgy toboroznák a hangverseny-látogatókat a Zeneakadémiára meg a templomi koncertekre, hogy autót sorsolnának ki közöttüků
A reklám-szakemberek a maguk módján ráéreztek tehát a szépség iránti vágy, s azon keresztül a művészet hatalmára és "hasznosságára". Úgy tűnik, hogy ők, nyilván nem tudatosan, magukévá tették a II. vatikáni zsinat egyik megállapítását: "A világnak, amelyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy kétségbeesésbe ne sodródjék. A szépség, éppúgy mint az igazság, örömet olt az emberek szívébe, és drága gyümölcs, mely ellenáll a mulandóságnaků." (vö.: Üzenet a művészeknek, 1965).
Vajon mi élünk-e a művészet kínálta hatalmas lehetőségekkel, felismerve, hogy -- mint ahogy II. János Pál pápa a művészeknek legutóbb, 1999-ben írt levelében hangsúlyozza -- nemcsak a művészetnek van szüksége az egyházra, de az egyháznak is a művészetre?
-szá-