Magyarország egyik különlegesen szép, ugyanakkor legnehezebb helyzetű vidéke ez: Borsod északi része, a Cserehát tája. Elvándorlás, munkanélküliség, tőkehiány -- így írnák le a gazdasági és a társadalmi kérdések szakemberei ezt a ma már csak 450 lakosú kis települést.

Óvodai életkép

De szerencsére nem mindenki hajlik rá, hogy leírja ezt a települést.

Hogy csak egy nevet említsünk a nyilvánvalóan több közül: Tóth András.

A harminckét éves fiatal férfi -- hat gyermek apja, és a falu valamint további három filiális község görög katolikus papja. Korábban három évig a fővárosban, a Rózsák terei parókián szolgált. Ő maga kérte, hogy valami hasonló kis településre kerüljön. Kívánsága teljesült. Rakacaszenden egy nagy templomot talált, amely mintha egyre nagyobbá lenne -- a régi hívek közül sokan elköltöztek: némelyek a faluból, mások a földi életből, a középgenerációhoz tartozók egy része egyszerűen elmaradt a templomból, a másik része meg még nem talált oda. Rakacaszenden ugyanis nemcsak fogy(ott), hanem összetételében is változott a lakosság.

A kis települések körzetesítésének nevezett magyarországi faluromboló akció következtében harminc éve nem volt már iskola a településen, amikor Tóth András és családja ide költözött. Évtizedekkel korábban viszont kettő is volt a református és a (római s a görög rítushoz tartozó) katolikus egyház kezelésében.

A katolikus iskolát a húszas-harmincas évek fordulóján építették, majd államosították, majd megszüntették, a görög katolikus templommal szomszédos épület évtizedekig üresen állt és egyre romlott. Hogy ne pusztuljon tovább -- az épület? vagy a falu? -, a paróchus arra gondolt, óvodát és iskolát kellene létrehozni, hogy legalább a legkisebbek helyben maradhassanak, helyben nevelődjenek: és ne is akárhogyan. Egy ilyen iskolaépítés ugyanakkor okulás a felnőtt társadalom számára is: hogy lehet, hogy érdemes cselekedni, hogy aki erre hajlandó, az remélhet az erejét meghaladó feladatok során a segítségben is.

- Emberek, teljes jogú polgárok élnek ezeken a kis településeken, őket is megilleti mindaz, ami a másutt lakókat. Meg kell ragadni a lehetőséget, hogy ez a kormányzat is így vélekedik erről. Természetesen helyi kezdeményezésekre szükség van, ehhez meg az kell, hogy sikerüljön felrázni az embereket az apátiából, amelybe a korábbi évtizedek alatt a kis települések ottmaradt lakói - nagyrészt önhibájukon kívül - belesüppedtek. És megvallom, arra is gondoltam, hogy a gyerekeken keresztül lehet eljutni a mai középkorú generációhoz...

Alapítványt hozott létre az iskoláért, pályázatokat írt, pénzt szerzett, lelkesítette a helybelieket. Járt a megyénél, a minisztériumban, a kisebbségi és etnikai hivatalban: támogatókat keresett és talált. Rekordidő alatt, nem egész fél év alatt - sok munkával és sok segítséggel - helyrehozták az iskolaépületet annyira, hogy 1999 szeptemberében egy összevont osztály és egy óvodai csoport helyet kaphatott benne. Az iskola berendezését a máltaiaktól kapták, a betűképeket a pap felesége festette esténként.

Az osztályteremben a tanító Krisztus ikonja néz le a falról. Tizenegy elsős és öt másodikos kisdiák tanul a rakacaszendi katolikus iskolában, és jövőre újabb tíz gyerek kezdi az ismerkedést a betűkkel, és az óvodai csoport utánpótlása is biztosítottnak látszik. A tervek szerint négy évfolyamos iskolává bővül majd az intézmény, amelyben ma három pedagógus dolgozik -- egyikük a fővárosból települt ide, a másik kettő a környékből jár dolgozni.

Tóth András úgy mondja, a templomba járókkal nagyon jó kapcsolatba került, de hivatása nem szorítkozhat csupán az ő szolgálatukra.

- Papként az emberekkel való törődés a hivatásom: minden embert a hívemnek, pontosabban Krisztus hívének tekintek, nem csak a templomba járókat. A pap nemcsupán a templomban szolgálja a híveket, hanem a legkülönfélébb élethelyzetekben is.

Vasárnap ötven-hatvanan, nagy ünnepen nyolcvanan lehetnek a templomban, inkább az idősebb korosztály és gyerekek, a középkorúak közül csak kevesen, a cigányok közül meg csak elvétve. A templomba nem járó szülők se bánják ugyanakkor, hogy gyermekük hittant is tanul az új iskolában, illetve óvodában. Közben lassan talán ők maguk is megnyílnak. Szombatonként a felső tagozatos gyerekek számára is van hittan.

„Minden embert Krisztus hívének tekintek“

- Hogy kevesen vannak? Ez relatív: a három filiával együtt itt is létre lehet hozni egy akkora ifjúsági csoportot, mint egy kisvárosi parókián. Legfeljebb háromszor-négyszer annyi munka eredményeképpen. Különben nem számolgatni kell a híveket, hanem szolgálni. Az embereket meg kell szólítani. De nem úgy, hogy számon kérjük, miért nem járnak templomba. Ha emberileg hitelesnek tartják a papot, ha látják, hogy az egyház nem számon kér, hanem élni segíti őket, iskolát ad a gyereknek, emberi szót mindenkinek, akkor oldódik a bizalmatlanság, oszlik a közöny, éledezik a bizalom és a remény.

Rakacaszend nem a világ vége. Hogy az itteniek ne érezzék magukat az élet számkivetettjeinek, ne érezzék magukat az Isten háta mögött -, ezért dolgozik ez a hatgyermekes fiatal görög katolikus pap. A jelek arra vallanak, nem hiába.

Kipke Tamás