Fiatalkorunkban Szabó Lurkónak hívtuk Szabó Lőrincet. Csalafintán, huncutul, bizalmaskodva, nagyképűen. Hogy ő a mi Lurkónk. Nagy kamasz. Langaléta, szemüveges atléta, a szellem sportolója.

Mert ilyen volt. Rakoncátlan és -- nem volt tán világhódítóan szép férfi, mégis -- hódító. Csapzott, szálas hajjal, égig lobogó -- szemüveges, modern hódító. Midőn aztán Borsos Miklós vörösmárvány fejében láttuk viszont, láttuk, szemüvege egészen a homlokába nyomva, préselve az évek borzasztó súlya alatt és megdermedve láttuk, mennyire igazunk volt: a kőben is, félrenyaklott fejjel is kilángolt módszeres és heveny zsenialitása: lurkósága.

Mohó volt, azt hiszem. " Előre." Mintha csak előre lehetne menni, a századba, a költészetbe, de főleg a technikába, és visszafele is, még az ókorba is, Catullusba, Horatiusba is. Na, és persze, az életbe is, nőkbe, érzelmekbe, szerelemnek nevezett szeretkezésekbe -- előre --, legázolva, ha kell Babitsot, feleséget, családot, Istent?

"Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt...
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlaiů" (Babits)

Igen, igen, Istent is szét akarta szerelni, mint egy órát, telefonkészüléket. Hogy aztán ne tudja összerakni? Nem tudni. De nekiesett, s " istentelensége" forróbb volt a nagy középkoriak áhítatánál.

"Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én magam voltam Ő, tartalom, edény..."

Megállíthatatlan volt. Egész vers-életműve, melyet úgy élt, mint magát az életet is -- egyfolytában és zaklatottan, és agyonolvasva is ösztönösen --, jön, jön feltartóztathatatlanul -- bárhol nyitjuk meg, mint egy detektívregény, melynek minden fordulata megváltoztatja a világképet, s velőkig hatóan izgalmas.

Igen, Szabó Lőrinc mindvégig, kezdetektől, nagyra törésétől Erzsébet elvesztéséig minden percben izgalmas költő. Tán senki se ennyire, beleértve Weöres filozófiai ágbogait, mozarti mindenféleségét, Illyés nemesen taposó monotonitásáról nem is beszélve, de bárkit fölidézhetünk, akár Pilinszkyt, akár Nagy Lászlót, ezt a kövön sült hús-izgalmat nem leljük, ha tenyerünket a vers forró testére tesszük, odaragad a kezünk a kőhöz. Mert " azonnalra" írta a verset és örökre. Mit írta? Élte a verset. Senki így. Regényszerűen detektíves és elvonatkoztatottan égi-légi -- eleinte azt hittük, Lurkó panteizmusa ez, a mindenben benne lévő Isten égeti kövébe az arcmását, de a láva rendszerező kis fiolákba fröccsent, ami atomprésnyi meleget hordozott, mely minden pillanatban szét akarta -- és tudta! -- vetni a világot. A fiolák -- Lurkó ész-analízisének laboratóriumában remegtek a hőtől, a fénytől (Fény, fény, fény) -- elmentek a legvégső határig, hogyů Hogy a panteizmusnak hitt világegésztől lebomoljanak a legszemélyesebb emberig. " Embert énekeleků" A fiolákban ember csörgedezett.

Ez persze sok emberáldozatot követelt. Gondolom. Lurkó pazarul bánt embereivel, gondolataival, eszméivel: ...szerette őket, kifordította, mint azbeszt kesztyűt, ami a bőrére égett. Nagy kísérleteket folytatott, szüksége volt a kezére és az azbesztre. Cannibalként összetörte a laboratóriumot, és az üvegszilánkokkal fölmetszette az ereit. Nem kell megijedni -- nem lett öngyilkos a legvégső szerelmi vagy politikai állapotban sem: arra használta az üvegszilánkokat, hogy viviszekciót hajtson végre magán. Hogy lássa a vér felületét, s benne azt a Lurkót, aki mindent beáldoz a versbe valami dühös Különbéke jegyében.

A legvadabb viviszekciót egy pillanat alatt Tücsökzenébe tudta fordítani. Szinte ürügy véletlen ez a tücsökzenekar, mely a legszebb magyar verses regényt teremtette.

"Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között...
Ü-vel kezdődik, i-vel a nyitány...
ü zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ü-rü-krü, kri-kri, minthogyha a fű-
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű...
úgy építitek...
a nyugodt csodát...
a zengő, boldog, nyári éjszakát."

Magyaráz, uraim, Lurkó magyaráz! Mint egy diák, elmagyarázza a bizonyítványát, az életét. Kócos diák, aki a világirodalom leckéit mondja fel évtizedekig kigyakorolt és testére szabott szonettekben. Őrület! Ez a szemtelenség, ez az egyszerűség, ez a szókimondás, mely félredobja a költői fátyolt, hogy arcunkba vágja a merő igazságot, ami e legnagyobb és legkegyetlenebb szépség.

Mi jöhet itt még, uraim, barátaim, költőtársak és olvasók -- élete vad iramában még arra is volt ideje és ereje, hogy huszonöt éves szerelmének gyászát földolgozza, mint egy adótisztviselő, leszámolja élete őrült kiadásait egy túlvilági pergamenre! Megintcsak: ha ujjunkat verseinek pulzusára tesszük, szétveti a kezünket a halott szerető lángja! Ki tudja ezt? Ki ez a költő? Hogy meri ezt? Kiárusítani és lemeztelenedve odaállítani szerelmét, milyen jogon?

Bátran és összetörve?

"Képzelt képzeleteddel képzelem... és
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!"
Üdvözöllek, Égi Lurkó! Örök Barátaink Legfőbbike!
Kamasz társunk, Ész Fivére, Szenvedély Kölke!
"áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem,
Istennek mondunk közönségesen!"

Gyurkovics Tibor