Tanúk vallomása

Mi történt azután a határon leszállított utassal? A rémült kisgyerekkel, akit lelkiismeretlen kísérője magára hagyott a szállodai szobában? Vagy a holtrészeg hontalannal, akit egy havas hajnalon szedtek össze a parkban? A dühödt bicskásokkal, akiket alig győztek szétválasztani a kocsma előtt? Vagy akár a luxuskocsiból kihajított spániellel a városszéli domboldalon?

Életük egyetlen, kétségbeesett pillanatának voltam tanúja, az odavetődött szemlélőkkel együtt. Összerántott bennünket a riasztó jelenet mágnese, aztán közbeléptek az illetékesek, és ismét szétszóródtunk. S később is fölidéződnek, visszarémlik egy hang, egy mozdulat, foszlányokban és megfejtetlenül. Sorsok mélyponti föllobbanása maradt csak bennem, hogy aztán visszahulljanak abba a véletlen térfogatba, ahonnét előbukkantak, de én már nem tudok róla.

És hová tűntünk mi magunk? Miféle emléket hagytunk abban, akinek nem voltunk több, mint a döbbent bámészkodó, az újságjába merült utas, az izgatott kórházi látogató, a szemközti ablakon kihajló idegen? Tükrök voltunk és tanúk. Valaki, a rokon- és ellenszenves arcok sodrásában, az utcai forgatagban és forgóajtók elakadt rekeszében. Ki és hogyan emlékszik ránk, elmosódó staffázsfigurákra a lejátszódott drámából?

Elenyészünk nyilván, hogy majd új történetben, másik eseménysorban támadjunk föl, eltűnve aztán, más horizonton hullatva szét elemi részecskéinket, melyeket egy nálunk mérhetetlenül magasabb instancia illeszthet csak újra egybe hitelesen.

A boldogság árnyéka

Meghitt beszélgetés során mondta el valaki:

-- Álmomban találkoztam azoknak az álmoknak folytatásával, amelyeket fölébredve mindig elveszítek, csak sóvárgás marad utánuk. Fölidézni töredékeiben sem volnék képes őket. Olyan az egész, mintha valaki elásná a kincset, s aztán, hogy sikerüljön eltitkolnia a rejtekhelyet, tulajdon emlékezetében is összekuszálja.

-- És többé semmi mást nem mondhatok róla. Van valahol egy kis birodalom, az enyém, boldog vagyok benne, csak letörlődött a mappáról, én pedig elveszítettem a körvonalait is, homályos sejtésem maradt csupán, annyi, hogy létezett egyszer. A menekülő, hajótörött király ilyen: egymaga maradt életben, többé sem országát, sem önmagát nem igazolhatja. Ki hinné el neki, ha már benne is ködkép? Néha abban reménykedem, egyszer sikerül megint visszaálmodnom magamat. S aztán fölébredek, hogy mindent elborítson az éjszaka.

Majd eltűnődőn hozzátette:

-- De hát miért fontos, hogy elhiggyék? Nem elég, ha tudom, hogy volt valahol?

Az alteregó

Gézától hallom, hogy közös barátunk, András kórházba került.

Alig egy hét múlva, a metró mozgólépcsőjén fölfelé haladva megpillantom Andrást a túlsó, lefelé vivő szalagon, épp beszélget valakivel. Örömmel kapom föl a kezemet, ráköszönök:

-- Szervusz!

Ő is észrevesz, a meglepetés zavarával köszön vissza, s már el is húzunk egymás mellett. Még utánaszólok:

-- Rendben vagy már?

Egy csöppnyi kénytelenséget érzek benne, amint hátrafordul, s eltárja tenyerét. Most engem fog el a zavar, a gesztust így fordítom le: " Hagyd már abba. Ha én azt tudnám?" Aztán már csak a hátát látom.

Azért hamarosan jelentem a jó hírt Gézának. Már meg sem lepődöm, mikor néhány nap múlva András szólal meg a telefonban. Annál inkább az első mondatán:

-- Csak azért hívlak, mert nem velem találkoztál a mozgólépcsőn.

-- Tessék?

Némi szünet után folytatja:

-- Tudod, van egy alteregóm... Már máskor is előfordult, hogy összecseréltek...

Most én nem jutok mindjárt szóhoz:

-- De hiszen... a megszólalásig...

-- Igen. Azt mondják, még a bajusza is, meg ő is szemüveges. -- És már szélesebbre fogva: -- Legutóbb a lányom az Oktogonon tíz lépésről elkezdett futni felé, csak szemtől szemben fékezett le.

-- De hát, ki az az ember?

-- Fogalmam sincs. Még sose láttam.

Izgalomba jövök: -- És nem is érdekel?

-- Nem. Jobb az ilyet nem kutatni. -- S hozzáteszi: -- Lehet, hogy én vagyok az ő alteregója -- de nyoma sincs hangjában a kedélyeskedésnek.

Nagy csönd a vonal mindkét végén. Aztán gyorsan rátérek a kórházi kalandra. Pontosan beszámol.

-- A fő, hogy már otthagytad az ágyat!

-- Persze. Lehet, hogy azóta ő foglalta el.

És sietve be is fejezzük.