Kilépek a római SantĺAndrea della Valle-templomból, (ide képzelte Sardou a Tosca első felvonását, tőle került át Puccini operájába, mi ezt ismerjük inkább, nem az eredeti drámát; de most nem erről van szó), sistereg a Corso Vittorio Emanuele forgalma, elindulok a jobb oldali járdán a Tevere felé. Ekkor, minden előzmény nélkül, hirtelen -- zuhogni kezd.
Árkád alá menekülök, onnét nézem az úttesten ázó autókat, s töröm a fejem: honnét kerülhettek ide, fölénk, oly váratlanul a komor-szürke esőfelhők? Ez nem olasz módi. Pedig vigasztalanul ömlik a záporeső.
Megunom nézni, megfordulok. Az árkádsor alatt: óriási játéküzlet kivilágított, tágas kirakata. Önkéntelenül egy lépést teszek felé, még egyet, ott vagyok már közvetlen közelében, és ekkor mintha valami halk szomorúság fogna el. Nem értem, miért.
Nézni kezdem a kirakat száz meg száz játékát. S egyszer csak megpillantom az üvegen tükröződő arcomat. Lám, mintha egy hétéves kisfiú vonásait öltené fel. Csakugyan ő az! Én voltam azů
Ott álltam szülővárosom, Pestszenterzsébet főutcáján, korzóján (!), a Kossuth Lajos utcában, s a játékbolt kirakatának üvegéhez nyomtam az orrom, hogy minél közelebb kerüljek -- a csudához.
Mert középütt, a két szemem kereszttüzében egy élénkpiros tűzoltóautó állt, a játékok játéka epedő gyerekszememben. Nem lehet nála szebb, érdekesebb, kívánatosabb. Nem fa, nem festett fa; valami fémből csinálhatták, csak úgy fénylett. Minden volt rajta, ami a tűzoltóautóhoz kell. (Bár tudtam is én akkor, kisiskolás fejjel, mi minden kell egy tűzoltóautóhoz.
Nekem az a bádoglemezből formált kicsi gépkocsi, a maga zengő pirosával, létrájával, minden egyebével -- a gyönyörűségek leggyönyörűségesebbje volt. És -- elérhetetlen.
Apám már második éve munkanélküli; a gyárat, ahol dolgozott, tönkretette a gazdasági válság. Őt pedig, ráadásul, a Gyáriparosok Országos Szövetsége, röviden: a GYOSZ feketelistájára írták föl, mert sosem fogta be " pörös száját". Ezért nem kapott munkát sehol. Nem és nem! Nagy nyomorúság köszöntött a családra, a " Mikonyhánk" nevű intézményben álltunk sorba ínséges ebédért. Odafelé, visszafelé mindig megálltam a játéküzlet kirakata előtt. Apám, szegény, jött haza este valami alkalmi munkából, talán a Cséri-telepen guberált vagy nádat segített vágni a Kakastó partján -- és amikor bátortalanul említettem neki, milyen csodálatos tűzoltóautó van a Kossuth Lajos utcai boltban, ő szidni kezdte a nyomorúságunkat, meg -- a németeket:
-- Elviszik tőlünk a búzát, és bádog játékkal fizetneků
Nem értettem ezt a búza-ügyet, meg hogy miért kell annyira haragudnia, hisz olyan feledhetetlenül piros az az autóů.
Állok a római árkád alatt, és újra hevesen fáj, ami gyerekkorom óta fájni soha meg nem szűnt, ha a szomorúság elsüllyedt is bennem, valahova mélyre. De, lám, fölhorgadt megint. " A kis kölyök, ki voltam, ma is él / s a felnőttet a bánat fojtogatja" -- így ír a költő.
Most itt ez a gazdag kirakat, odabent a még gazdagabb üzlet, bemehetnék, van pénzem, sokszorosan annyi, mint amennyi egy tűzoltóautóra kellene. Különben is ömlik a záporeső makacsul, eltölthetném-bámészkodhatnám odabent az időt. Bemenjek? Már-már indulnék is, amikor belémhasít a fölismerés: amit akkor, réges-régen, hétesztendős kölyökként meg nem kaphattam, az a tűzoltóautó -- nincs odabent, a Negozio di Giacattoli kirakatablakai mögött, a fényesen csillogó boltban! Nemhogy azt a tűzoltóautót nem találnám meg: hozzá hasonlóra sem akadnék.
Sem itt, sem másutt, soha többé?!
Mert ekkor regényes gondolatom támad, kései vigasztalásul: hátha akad valahol a világon, Augsburgban vagy Osakában egy Játékmúzeum, és falai között a négy égtáj valaha volt valamennyi játékából őriznek egy példányt. Oda lenne jó eljutnom egyszer! Hátha így, mai vagy holnapi ősz fejemmel megpillanthatnám azt a múzeumi darabot, azt az egyetlent. Amelyik persze nem az, nem az én tűzoltóautóm. De azért mégiscsak boldogan kézbe venném.
Egyik pillanatról a másikra ér véget az eső, felhők sincsenek; nedvességtől csillogó úttesten futnak az autók. Kora este van, már nem csupán a Negozio de Giacattoli kirakatában égnek a lámpák -- kigyúl a világítás a Corso Vittorio Emanuele fölött is. Megyek tovább, a Tevere felé. S a folyó rakpartján egyszer csak egy -- felnőtt tűzoltóautó szirénázik el. Nem, ez nem lehet igaz, ilyen véletlenek nincsenek! Rohan a tekintélyes római autópompa, nem fordulok utána; az Angyalvár felé merengek el, ott fönn játszódik a Tosca harmadik felvonása. Nézem a klasszikus folyó vizét, amely a tenger irányába hömpölyög. És mintha valamilyen értesítésre várnék, Augsburgból vagy Osakából.
Dalos László