A templom megtisztításának jelenetét Szent János evangéliuma -- a szinoptikusoktól eltérően -- két részletben írja le.
A mi felfogásunk nehezen látja összeegyeztethetőnek a templom szentségével az ott folyó kereskedelmet, még akkor is, ha az a külső udvarban történt. Pedig be kell látnunk, hogy ez a törvényben is meghatározott vallási gyakorlatok szolgálatában állt. A zsidóságnak ebben az időben már csak a jeruzsálemi templomban lehetett áldozatokat bemutatnia. Másrészt a hívek egy jelentős része vidékről, vagy idegenből érkezett, így nem volt könnyű dolga, ha áldozati állatról akart gondoskodni. Mivel az áldozati állatokkal kapcsolatosan is meghatározott szempontok érvényesültek, az árusítás kialakult szokása határozottan könnyebbé tette az áldozati szolgálatot. Jézus mégis fellépett ellene. Elképzelhető lenne, hogy az esetleges túlkapások, a túlságosan tolakodó kereskedés indította őt erre, de az evangélium ezt nem mondja. Inkább arra kell gondolnunk, hogy benne, az Atya hiteles küldöttjében, a FIÚBAN már az ő istentisztelet-eszméje munkált, amelyet azután a szamáriai asszonynak fejt ki: az igazi imádók "lélekben és igazságban imádják az Atyát" (Jn 4,23). A kiűzés mint prófétai jel nem a templom ellen irányul, hanem az ott folyó istentisztelet megtisztítását célozza. Ezért értelmezhetik a tanítványok a zsoltáros szavaival: "Emészt a házadért való buzgalom" (Zs 68,10).
Ez az első rész Jézust úgy mutatja be, mint a Fiút, aki Atyja házát, az istentiszteleti rendet, az imádás útját akarja tökéletesíteni.
A keresztény gyakorlatban Isten imádásának sokfajta helyes és elfogadott módja létezik. Mindenki találhat egyéniségének inkább megfelelő utakat. De arra is gondolnunk kell, hogy minden emberi cselekvésben benne van a kiüresedő formák veszélye. Imádságainkból hiányozhat a szív, jó cselekedeteink puszta szokássá merevedhetnek, részesedésünk az egyház szentségi életében könnyen felszínes külsőséggé válhat. Még rosszabb, ha vallásos cselekedeteink csak álcaként szolgálnak önző célok eltakarására (amit Jézus bírál a farizeusoknál a hegyi beszédben).
Igaz, hogy gyarlók vagyunk, elkalandozik a figyelmünk, de a megtisztulás és megújulás igényét nem adhatjuk fel. Ha Isten elé állok, össze kell szednem magam, végig kell gondolnom azt, mire készülök. Meg kell vizsgálnom, milyen szándékok, indítékok vezetnek vallásos cselekedeteimben. Így önmagammal szembesülve ráléphetek vallásos életemben a tisztulás útjára.
A templomtisztítás jelenetének második része a vitabeszéd. Jézustól jelet kérnek, amely igazolná cselekedetét. Ő föltámadására utal, saját testének templomáról szól. Az evangélista ilyen irányú értelmezése nemcsak az isteni jel jövőbeli meglétét hangsúlyozza, hanem kijelenti, hogy a feltámadt Krisztus - maga az új templom. Az új üdvrendben Isten imádása csak Őbenne, Őáltala valósulhat meg. Ezzel a templom megtisztítása már nem csupán az istentisztelet megtisztítását jelzi, hanem kezdete egy új rendnek, amelyben a régi templom jelentőségét a Föltámadott veszi át: ő gyűjti egybe a híveket, általa és benne valósul meg Isten igaz imádása, általa jutunk el az Atyához. Nem véletlen, hogy az egyház imái, különösen az ősiek, az Atyához szólnak, Jézus Krisztus nevében. (Figyeljük meg a szentmise bevezető könyörgéseit!) Ha pedig a Föltámadott gyűjti egybe a hívőket, ez azt is jelenti, hogy a keresztény testvér-tudatot elsősorban nem természetes emberi tényezők - vonzódások, közös cél stb. - alapozzák meg, hanem maga Jézus Krisztus. Keresztény testvéremhez Jézusban kapcsolódom, és ez olyan erős kötelék, hogy semmiféle természetes erő nem szakíthatja szét. Árpád-házi Szent Margit legendagyűjteménye följegyzi, hogy a királylány sok megaláztatásban részesült kolostori társnői részéről. Ő azonban fölülemelkedett mindezeken, és szeretetet sugárzott feléjük "az édes Jézusért".
Azt is meg kell gondolnunk, hogy ha a Föltámadott az istenimádás új "helye", akkor a hívő nem elégedhet meg a régi törvény, a tízparancsolat megtartásával. Jézus tanítását a szívünkbe kell fogadnunk, és tettekre kell váltanunk. Természetesen a tízparancsolat alapvető fontosságú, de Jézus ennél is többre szólít fel. Ha az evangélium átjárja életünket, akkor minden szavunk és cselekedetünk imádássá válik, mint Szent Pál mondja, "akár esztek, akár isztok, mindent tegyetek Isten dicsőségére". (1Kor 10,31)
Gaál Endre