Olvasom az összecsapott gondolatmenet végkövetkeztetését (érezni lehet az erőltetett menetet, ide akart eljutni a szerző): az egyház gyöngeségét az bizonyítja, hogy „örökös válságban van”. Jó, tegyük föl, hogy így igaz. De válságon csakis az élő, sőt az erőteljesen élő szervezet mehet át, s ha egy szervezet válsága örökös, akkor maga a szervezet örök. Igen, ez az egyház. Az állítás anélkül igazolja Pál apostolt, hogy akarná: a magam gyöngesége ellenére vagyok erős, mert az egyetlen erőm Krisztus. Ha az egyház örök válságban van, és még nem szűnt meg, az azt jelenti, van benne valaki, aki élteti. Aki mindmáig éltette, az – mivel „hűséges Isten” – fogja éltetni ezután is. Milyen különös, egyesek erőnek erejével siettetnék a pusztulását annak, aminek az alapítója örök életet akart; legalábbis a végső napig. Addig pedig az egyháznak lennie kell. Akár válságban is.

Ami a válságot illeti, mint időszak és jelenség érdekesebb és titokzatosabb a kudarcnál, mert az még erőszak nyomása alatt sem következett be, a teljes sikernél is, mert azt – nagy fenyegetés, sőt súlyos veszély lévén – hanyatlás követi. Mi is az a válság? Talán nem más, mint a változó körülményei között élő szervezet normális erőfeszítése fönnmaradásáért. Lehet, hogy ami külső tekintetnek válság, az belül a böjtölő, szemlélődő, imádkozó, magával azonos, tevékeny, úrfölmutató közösség harmóniája. A harmónia nem kőmerev állapot, hanem érzékeny egyensúly. Küzdelem árán jön létre, és csak pillanatokig tart, majd újra pillanatokig. Ezek a pillanatok teszik ki a végső időt. A végső időnek valószínűleg végső pillanatai vannak. Válságos idő-e a végső idő? Az biztos, hogy nem gondtalan, univerzális hétvége.

De honnan és miért van ebben a válságban az eredeti békesség? Kitől van? Ki az? Hogyan tartja fönt az alaposan különböző csoportok között a törékeny egységet? Nem arról van-e szó, hogy szükségük van egymásra? És épp ez a szükség okozza változásukat? Úgy látszik, az, amit válságnak nevezünk (s amit azért mégsem mondhatunk a növekedéssel járó izomláznak), az időben elkerülhetetlenül bekövetkezik. Ez pedig komolyságra, önvizsgálatra, becsületes őszinteségre, az emberi méreteket meghaladó megértésre s hűségre figyelmeztet. És nemcsak az egyházban. A világban is. Bárcsak úgy oldódnának meg a világi konfliktusok, vérontás és bombazápor nélkül, türelmes állhatatossággal, esetenként előzékeny visszavonulással, közös csönddel, önmérséklettel, féktelen önérvényesítés nélkül, mint az egyházban. Lehetne éppen a világnak is oly tisztelő, körültekintően bátor, kritikus, de igazságszerető véleménye az egyházról, mint az egyháznak a világról. Ilyen stílusváltásból még nemzetközi és tartós békesség is következhetnék. Ha a válság az egyházban és a világban hasonlítana egy művész kisebb-nagyobb alkotói válságához, azt mondhatnánk: a feszült várakozással teli üresség jó jel, mert még remekmű is születhetik belőle.