Szabóki Tünde oratórium- és dalénekes Nyugat Európában szerepel, az utóbbi években azonban egyre többet hallhatjuk itthon is. A művésznővel hitéről, s a zene „Istenhez emelő” voltáról beszélgettünk.

„...én énekelek ugyan, de a Jóisten
az, aki a számat megnyitja.”

Jézus, mielőtt elment az Atyához, ezt az üzenetet hagyta nekünk: „És íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig!” Ez az ígérete és a szeretetről szóló tanítása állnak hozzám talán a legközelebb. Úgy érzem, hitemben a legfontosabb, hogy Isten a szeretet istene.

Nagy ajándéknak tartom, hogy a zene által Isten szeretetét tudom megszólaltatni. Lelkialkat kérdése, hogy ki mennyire érzi ezt át. Hitem szerint Isten a zenében is ki tudja nyilvánítani önmagát.

Én elsősorban oratórikus műveket énekelek. Felemelő az a tudat, hogy az ember „megénekelheti” azt, amit például Bach érzett Isten iránt. Ilyenkor az énekes csak szolgálója a zeneszerzőnek.

Másrészről egészen fantasztikus érzés az, hogy én énekelek ugyan, de a Jóisten az, aki a számat megnyitja.

Ha egy templomban lépek fel, csodálatos tudni, hogy az Oltáriszentség ott van a közelemben. Olyan, mintha Jézus állna a hátam mögött, s ez meleg biztonságérzetet ad. A liturgia keretében való énekléskor döbben rá igazából az ember, hogy mennyire csak szolgálója Istennek, s az ő dicsőségének. Bár én énekelek, ám semmi sem miattam történik. Csak eszköz vagyok, s ha ezt az ember a nagyobb koncerteken is a fejében tudja tartani, akkor sosem bízza el önmagát.

Sokszor felvetődik az a kérdés, vajon a nem hívő énekesek is át tudják-e adni a szakrális zene lényegét, mondanivalóját. Hiszem, hogy igen, bár lehetséges, hogy ebben a kérdésben egy kicsit túlzottan optimista vagyok. Véleményem szerint teljesen ateistán nem lehet művészetet művelni; a Jóisten a zene által már megvetette magát valahol a művész belsejében.

Bizonyára sokan ismerik Bach János-passióját, s ennek 63-as áriáját, melynek eléneklése a szoprán szólistát igen nehéz feladat elé állítja. Valahányszor koncerteken éneklem, remegő gyomorral állok fel a csodálatosan szép alt szóló, a „Beteljesedett” után. A szoprán arról énekel, hogy Jézus halála miatt érzett fájdalmában megszakad a szíve. Sokszoros tapasztalatom, ha elképzelem magamban a helyzetet és beleélem magamat a történésbe, akkor oly egyszerűen el tudom énekelni ezt a kifejezetten nehéz áriát. Úgy érzem, a lélek valamiképpen rácsodálkozik a kétezer évvel ezelőtt történt eseményre, s ezáltal megszűnnek a test korlátai.

D. Roska Zsófia