Ez a történet a derék Füsi Józseffel, a regényíróval és esszéistával esett meg réges-régen, még a negyvenes évek legelején. Egy könyvkiadóval megállapodott, hogy regényt ír az akkori, ántivilág-beli idők fiataljainak életéről. Szárnyas farkasok - ez volt a mű címe. Hősünk, elkészülvén a munkával, egy verőfényes őszi napon beállított a kiadóhoz, ahol annak rendje és módja szerint átvették tőle a terjedelmes kéziratot.

E fontos aktus után elégedetten ballagott le a kiadóhoz vezető kacskaringós csigalépcsőn, ahol is találkozott a műintézet fölfelé igyekvő igazgatójával, Thienemann Tivadarral, a német filológia jeles professzorával. Szíves szóval üdvözölték egymást, az író jelentette, hogy épp az imént adta le végre elkészült regényét, az öregúr jóváhagyólag bólintott, s már indultak is tovább: Thienemann tanár úr fölfelé, a boldog szerző lefelé.

Az első kanyarnál a professzor hirtelen megtorpant, lenézett a már egy emelettel lejjebb ereszkedett íróra, s lekiáltott:

- És mondd, Füsikém, jó a könyv?

Szerzőnk elragadtatott arckifejezéssel pattintotta egymáshoz két ujját.

- Isteni, Tinikém!

Az öreg bólintott, s a kézirat másnap már ment is a nyomdába. Ilyen egyszerűen ment a szerkesztés abban az özönvíz előtti világban...

Az elszaladt évtizedekben gyakran jutott eszembe ez a kis történet, amikor néha két-három évig, sőt akár négyig is várakoznia kellett a magunkfajtának, hogy könyve végre napvilágot lásson... az is igaz viszont, hogy jobbára biztosra vehette: mire ezt az irtóztató időt kiböjtölte, műve megjelenik.

Ma meg?

Van nekem egy másik kedves pályatársam; hosszú évek óta ismerem. Sikertelen költő. Verseivel sok-sok évvel ezelőtt még házalt a lapoknál, gyakran lehetett látni szerkesztőségi előszobákban, merev derékkal, abban a sértődött-fölényes tartásban, amely annyira jellemző a sikert sokáig nélkülöző művészre.

Aztán esztendőkig nem láttam. Nevét néha fölfedeztem nevüksincs lapocskákban, vasárnapi gyermekmellékletek alján. Csengő-bongó rímekkel mesélt el kedves, bugyuta kis történeteket. Nem vontam le ebből semmilyen következtetést - Istenkém, ezt közlik tőle... Bizonyára vannak igényesebb dolgai is.

Hát vannak! Legutóbb, amikor hosszú idő után először találkoztunk, alig ismertem rá. Régebben ónszürke, barázdált arca kitelt, megpárnásodott, arccsontját fedő bőrén rózsaszínű foltok virítottak.

- Mi történt veled? - kérdeztem meglepett örömmel.

Taki feltündökölt.

- Öregem! Vettem egy remek zsebmagnót.

- És? - kérdeztem bizonytalanul.

- Azóta nincs kínlódás, nincs önmardosás! Nincs kishitűség!

- Nagyszerű! - bólintottam együttérzőn. - De miért nincs?

- Tudod - ragadta meg a karom -, a rádió kabaréműsorainak tapsait rendre fölveszem. A tombolást, az újrázást, egy teljes szalagra valót!

- Értem - mondtam, de még nem értettem.

- És akkor jövök én, barátom. Beolvasom egy versemet a szalagra, és hozzámásolok vagy kétpercnyi tapsot. Majd újra vers, és újra taps. Így aztán van egy másfél órás szerzői estem: ötvenöt perc vagyok én, huszonhét verssel, és harmincöt perc a taps. Ehhez mit szólsz? Én, apám, nem talpalok, nem könyörgök többé, nem alázkodom meg! Én megszervezem magamnak a sikert! Ha fáradt vagyok, reménytelen, csak bekapcsolom a magnót. El sem tudod képzelni, milyen fölséges érzés, amikor egy-egy versem után fölzúg a taps, tombolni kezd a közönség! Ezért érdemes élni! - hetvenkedett, aztán boldogan elviharzott.

Nos, vajon elképzelhető lett volna ilyen eufória, mondjuk, Vajda János, vagy szegény Komjáthy Jenő korában?

A következő eset egy másik, amannál fiatalabb költővel esett meg, aki nyakába vette, főképp megélhetési okból, az újságírás napi robotját. Amikor megorrintotta, hogy a főszerkesztő a házi központon keresztül időnként lehallgatja a munkatársak telefonjait, gondolt egy merészet, s barátait megkérte, hívják fel gyakrabban, és érdeklődjenek a főnöke felől. Valahogy így:

- Te, valaki mesélte, összekaptál a főszerkesztőddel... Kibékültetek már? Hallom, beteg. És eléggé rabiátus ember...

Ilyenkor aztán jöttek a válaszok, mint a vízfolyás. Hogy a gazda beteg volt, igen, de az ég meghallgatta a szerkesztőség forró imáit, az öreg meggyógyult. Nagy-nagy kegye ez az Úrnak, mert ilyen főnök nincs még egy a földön! Figyelmes, toleráns, hagyja kibontakozni a munkatársakat. Ennél nagyszerűbb embert nem is küldhetett volna az ég a Népboldogítás című lap élére; tartsa is ott a legvégső időkig!

E kis kampány esztendeje kezdődött. A csoportvezetői beosztásról szóló intézkedés májusban kelt, a rovatvezetést elrendelő júliusban. A karácsony szép ünnepe az olvasószerkesztői megbízatást hozta, s mint hírlik, március tizenötödike a főszerkesztő-helyettesi kinevezéssel köszönt be...

Végre is úgy van, ahogy az iskolában tanultuk: az érdem előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát.