Farsang van, és ilyenkor különösen élvezem a szentek vidámságát. Nagy tévedés azt hinni, hogy a keresztény életszentség üldözi, sőt még gyökerét is kiirtja a derűnek, kacagásnak. Jól írta a közelmúltban a jezsuita atya az Új Ember hasábjain, hogy ne féljünk még ettől a kifejezéstől sem: A táncoló Isten! Savanyú ember nem lehet igazán szent! - Prohászka derűs szent volt!
Kezembe került nemrég Norberta nővér írása, amely húsz éven át (1907-1927) kíséri figyelemmel lelkiatyjának olyan megnyilvánulásait, melyeket hiába keresnénk életrajzaiban. Egy ilyenről számolok be Norberta nővér csobánkai visszaemlékezése alapján.
1926 augusztusa van. Csobánka az idős, 68 éves főpap legkedvesebb helye volt; ide menekült, ha lélekben, imában megerősödni kívánt. Kora hajnalban már járta a hegyeket. Ismert minden fát, bokrot, virágot. Ilyenkor felvette agyonnyűtt fekete reverendáját, mert anélkül még az ásót, kapát, villát sem fogta meg.
Volt a missziós nővérek gazdasági udvarában egy ököristálló. Ehhez fűződik a történet, illetve a két fiatal piros-tarka ökörhöz, melyeknek még a nevét is le tudom írni: Betyár és Csárdás! De a hitelesség kedvéért jobb, ha átadom a szót magának a püspöknek, aki örömtől kicsattanó szavakkal adta elő mit sem sejtő kétes kalandját:
"Kedves Norberta! El sem képzeli, micsoda lakomát rendeztem én ma a Betyárék tiszteletére. Átmenve a gazdasági udvaron, benéztem az ököristállóba. Jöttöm zajára Betyár meg a Csárdás rám bámultak, nagyon mélabúsak voltak. Nem vagyok rest: megnézem a jászolukat, hát az bizony üres. Kimegyek az udvarra, és látok ott egy szekér répát. Nem sokáig tűnődtem: hordtam nekik, amíg csak győzték étvággyal." Aztán még azt is mondta: "Tudja, ami kicsi, az kicsi, de a kicsiben hűnek lenni - legnagyobb jóság".
Norberta nővér így folytatja az ökröket boldogan etető reverendás püspök történetét: "Élvezet volt látnom, hallgatnom atyánk vidám előadását. Szinte látni lehetett, hogy vitte a répát a szekérről a jászolig, mint aki nem hagyja vigasz nélkül még a mélázó ökröt sem.
Alighogy elment tőlem, jött Angela nővér. Mindjárt elmeséltem neki is a történetet, hiszen ő volt gazdaságunk vezetője, és kissé ijedten hallgatta végig mindazt, amit mondtam. Az a szekér répa ugyanis nem a miénk volt! Egy idegen gazda nagy ügygyel-bajjal idehúzatta szekerét, és megkért minket, hadd legyen itt a répával megrakott szekere, amíg visszajön a faluból, a kovácstól lesántult lovával. A nővérek természetesen nem akarták elrontani az éhes ökröket etető püspök "játékát" - inkább szépen megegyeztek egy jókora öszszegben a szekerét megdézsmálva találó gazdával. Így mindenki jól járt: a nyolc boldogság örömében úszó püspök, a titoktartó nővérek, a gazda, na de mindenekfölött Betyár meg Csárdás. Ők ugyanis ritkán ettek ilyen jóízű lakomát a jászolból.
(Részlet a közeljövőben megjelenő Csobánkai Naplóból.)
Barlay Ö. Szabolcs