Ha az evangéliumok nem emlékeznének meg pusztai tartózkodásáról, akkor is fel kellene tételeznünk, hogy Jézus kereste az Istennel való csöndes, zavartalan együttlétet, és valamilyen formában felkészült küldetésének betöltésére. Ennek természetes, megszokott módja volt, hogy ha valaki isteni küldetéssel megy az emberek közé, ezt megelőzően visszavonul valamilyen elhagyatott helyre, Isten közelébe, egy ideig ott imádkozik és böjtöl. Az Izrael földjén működő próféták felkészülése, Istennel való találkozása, a prófétai feladatok tisztázása, a személyes döntés rendszerint a pusztában („a sivatagban”) történt. Így például Illés elment a sivatagban Isten hegyéhez (útja negyven napig tartott, mint Jézus pusztai tartózkodása), Pál apostol megtérése után szintén hosszabb időt töltött a pusztaságban (vö. Gal 1,17).
A tartós pusztai időzés és böjt már önmagában is komoly próbatételt jelent. Emellett azonban Isten küldötte az imádságos magányban szembesül feladatával, saját gyöngeségeivel. Válaszút elé kerül: Isten akaratát teljesíti-e, azért áldozza-e életét, vagy saját elképzeléseit, egyéni érdekeit követi. Úgy látszik, Jézus is átélte, megküzdötte mindezt — hasonlóan a prófétákhoz, és minden Istent kereső, Istent szolgáló emberhez.
A konkrét kísértésekről Márk (azaz a legkorábbi evangélium) még nem számol be. Nyilván azért nem, mert ő a jelenet leírásával valami más, fontos dologról akar beszélni. Miután Jézusra a Jordánnál (Mk 1,9-11) leszállt Isten Lelke, és kinyilvánult a vele kapcsolatos isteni akarat (ő az Isten szenvedő Szolgája), Jézusnak ekkor életre szólóan állást kellett foglalnia a kapott megbízatással kapcsolatban. És ő döntött a jó, az Isten akarata mellett, a leghatározottabban ellene mondva a sátán kísértéseinek és akaratának.
A Jézus megkísértéséről fennmaradt első beszámolóban (Mk 1,12—13) már az ősegyház tanítása is megszólal. A tanító, igehirdető egyházat ekkor még nem annyira a konkrétumok érdeklik (miben állt a kísértés, hogyan történt mindez, vö. Mt, Lk), hanem Jézus döntésének teológiai, üdvtörténeti következményei, amelyek egyébként Jézus alakját is új szempontból világítják meg.
Az egyház tudja, hogy Jézus ellene mondott az önzésnek, a gonosznak, a sátánnak — és tanítja, hogy ezzel, ezáltal Jézus helyreállította a teremtett világban az Isten által tervezett rendet. Jézus engedelmességével Isten és ember kapcsolata újból harmonikussá, zavartalanná vált. Biblikus képi nyelven megfogalmazva: visszatért a paradicsomi állapot. Amit Ádám, az első ember engedetlensége folytán elveszített, azt visszaszerezte engedelmességével, hűségével Jézus, az új Ádám. Ebben a percben elkezdődött egy olyan világ, amelyben nincs többé ellenségeskedés, gyűlölködés (vö. „vadállatokkal volt”), és ahol az ember közvetlen, meghitt kapcsolatban áll az éggel, sőt az égiek életét éli (angyalok szolgálják és táplálják, mint az első embereket a Paradicsomban). A bűn következménye volt a gyűlölködés és a félelem — Jézus engedelmességéből összhang és béke fakad. Az Isten akarata elleni lázadás a paradicsomi javak elvesztését vonta maga után — az Istenhez való hűség a mennyei javak elnyerését jelenti. Mindezek után Jézus nyugodtan kijelentheti (Mk 1,15): „elkezdődött az Isten uralma”, mert az ember az ő személyében kibékült Istennel: Isten és ember ismét bensőséges szeretetközösségben él.
Az a felismerés, hogy Jézus az Új Ádám, és általa visszatért a paradicsomi állapot, rendkívül jelentős a keresztény ember életére vonatkozóan, hiszen életünk, küzdelmeink gyökeres megoldásának lehetőségét (sőt tényét!) tárja elénk. Jézus győzött: végleg legyőzte a gonoszt, a sátánt. Tanítványainak beszélt erről a győzelemről, mert azt akarta, hogy ők is meg legyenek győződve arról, hogy a gonoszság elbukott; és hogy ők is részt vegyenek az ellenfél végleges legyőzésében.
Jézus szándéka az, hogy vele együtt minden keresztény a lehetséges győzelem tudatában éljen. Akkor is, ha látszólag minden ennek az ellenkezőjét bizonyítja — mind Jézus földi életében, mind az egyház történetében, mind az egyes hívek magánéletében. A keresztény élet győzelem, a keresztények győztesek. Sokszor éppen az a győzelem, ami emberi szemmel vereségnek látszik. Mert a győzelem belül van. Abban áll, hogy Isten akarata a mi életünkben is teljesedjék: egy legyünk Jézussal, aki (látszólag) vereséget szenvedett, valójában győzött, mert az Atya akaratát teljesítette. A győzelem: Isten akarata. Aki ezzel egy, az győztes, mert a jobbik részt választotta; az Isten országának, az új paradicsomnak a lakója.
Tarjányi Béla