Boldog emberek

Az utolsó csepp

 

Az öregember dermedten állt a buszmegállóban, s úgy érezte, most aztán betelt a pohár! Hallotta, hogy zárul az autóbusz ajtaja, de nem volt ereje megfordulni, hogy visszaszóljon a sofőrnek. Elege volt! Kisgyermekként átélte az első világháborút, Kun Béla országlását, a trianoni tragédiát, ifjúként a gazdasági világválságot, férfiként a második világháborút, a szibériai hadifogságot, Rákosi rémuralmát, az erőszakos kolhozosítást, a forradalmat és a megtorlást... Öszszeszorított fogakkal, rengeteg munkával mostanáig mindent elviselt, túlélt, az egész életét a túlélésre rendezte be, abban a reményben, hogy majd a gyerekeinek jobb lesz. Amit összekuporgattak, odaadták egy szem fiuknak, hadd építkezzen, építsen magának és a családjának egy szép házat, tágasat, modernet, legyen meg a kényelmük. Az ő verejtéke is benne van abban a házban, nagyon sokat dolgozott rajta, még alig pitymallott, már ott volt, este már besötétedett, s ő még mindig tevékenykedett. Nem sajnálta az erejét és az idejét, hónapokig alig látta a feleségét a töméntelen munka miatt. Boldog volt, amikor elkészült a ház, úgy érezte, már nem élt hiába. Elégedetten ment haza a városszéli viskójába. A fia, aki legkisebb volt a családban, s így a nővéreinek és nekik is a kedvencük volt, hamarosan elperelte a szüleitől a házat, most pedig már mint nem létező embereken néz át rajtuk. Pedig ő lett volna a gondviselőjük! Az asszony ennek lett a betege. Azóta csak sírdogál, kornyadozik, hanyatlik. Néha megkéri az egyik lányát, hogy az ócska kocsijukkal vigyék be őt a városba, legalább messziről láthassa a fiát és az unokáit, persze, csak tisztes távolból, nehogy a menye észrevegye, mert hatalmas patáliát csapna. Az asszonynak meggyőződése, hogy ez a nő idegenítette el tőlük a fiukat, ám ilyenkor az öregember keserűen szokta megjegyezni, hogy ahhoz a fiuk is kellett. Így élnek. Egyre nehezebb már behordani a szenet, felaprítani a fát, megjavítani a régi vályogház mind jobban omladozó falát, vizet hozni a sarki kútról, ellátni az évről évre fogyatkozó számú állatállományt. Az asszonynak is segíteni kell, hiszen majdnem mindig fekszik, azt mondják az orvosok, hogy rákos. Egyre sorvad szegény, olyan könynyű már, mint egy pille, pedig milyen szép, takaros, faros menyecske volt valamikor... Ő sem ilyen kévecsutka ember volt, mint most, nagyon sokat dolgozott, az élete volt a munka, a búza- vagy a kukoricaföldön szerette nézni a napfelkeltét és a napnyugtát, s közben sem az akácfák árnyékában heverészett. Most meg? Azzal kezdődik a napja, hogy jaj, de fáj, jaj, nem kapok levegőt, s azzal fejeződik be, hogy jaj, mindjárt összeesek! Napközben sokszor orvoshoz kell mennie, mint például ma, kint volt a kórházban, a szívét vizsgálgatták, meg a tüdejét, merthogy gyakran rájön a rosszullét, és sokszor fullad. Két órakor szabadult a kórházból, felült a buszra, azon morfondírozott, vajon mi lehet a feleségével, nem történt-e otthon valami baj, amíg ő az orvosokra várakozott? Rossz sejtelmei támadtak, egyre idegesebb lett, s a város külső részén rájött a rosszullét, az utasok azon tanakodtak, mit tegyenek vele? Az öregember öszszeszedte magát, s azt kérte az őt legyezgetőktől, hogy tegyék ki a következő megállónál, onnan már haza tud menni, közel lakik. Letámogatták a járműről. A megállónál egy kocsma várta a betérőket. A sofőr a csapszékre, majd az öregre pillantott, s utána köpte: „Vén részeges!” Az öregember dermedten állt a buszmegállóban, s úgy érezte, most aztán betelt a pohár! Hallotta, hogy zárul az autóbusz ajtaja, de nem volt ereje megfordulni, hogy visszaszóljon a sofőrnek. Elege volt! Eddig akármi történt, elviselte úgy-ahogy. De így megalázni őt mások előtt, aki sohasem ivott! Elindult a járdán, szinte lépésenként megállt, belekapaszkodott a kerítésbe, levegő után kapkodott. Egy örökkévalóságnak tűnt az út hazáig. Szorongva lépett a szobába: a felesége azzal a hírrel fogadta, hogy jobban van. Micsoda boldogság! Az asszony mosolyogva aludt el. Az öreg csak ekkor sírta el magát, zokogott, fuldoklott, mint aki elsiratja ezt a brutális, pusztulásra megérett világot.

Körmendi Lajos

 

Cikk [ 1 | 2 | 3 | 4 ]
Oldal [ 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 ]
[ Tartalomjegyzék ]

[ Aktuális | Archívum | Impresszum | Olvasói levelek | Újságunkról ]