A jubileumi év nagyböjtje különösen is „alkalmas szent idő” a bűnbánatra és a megtérésre, sőt a szentévi előkészület lelki programját megadó pápai enciklika szerint a nagy jubileumhoz lényege szerint hozzátartozik a „bűnbocsánat és a megtérés fölött érzett öröm” (Tertio millennio adveniente 32). A Szentatya azt szeretné, hogy a katolikus egyház a bűnbánatban megtisztulva lépjen át a harmadik évezredbe. Helyi egyházunk illetékes vezetőinek és minden egyes Krisztus-hívőnek rá kell döbbennie, hogy bűnbánatot kell tartanunk és meg kell újulnunk, mert ez a zarándok egyház természete: az egyház egyszerre szent és megújulásra szoruló.
Amint az Úr Jézus nyilvános működése ezzel a figyelmeztetéssel kezdődött: „Betelt az idő, és elközelgett Isten országa, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15), a Szentévnek is ez az első gondolata. Főként a nagyböjtben kell hangoztatnunk ezt, mint alapvető célt. A megtérés, (metanoia) megvalósításának legfontosabb eszköze a bűnbánat, illetve az alapos, jó előkészület után végzett szentgyónás. Ne múljék el tehát a nagyböjt a húsvéti szentgyónás elvégzése nélkül. Ezt szolgálhatná az is, ha a nagyböjtben minden egyházközségben tartanánk egy ünnepélyes bűnbánati liturgiát, amely nemcsak a szentgyónás elvégzését segítené elő, hanem arra is rádöbbentene bennünket, hogy nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is eltávolodtunk a mi Urunk Jézus Krisztustól, de a nagy jubileum alkalom arra, hogy visszatérjünk hozzá.
A zarándoklatok és a búcsú bűnbánati jellegét is jobban kellene hangsúlyoznunk. Egyik sem helyettesíti a személyes bűnbánatot, de jól kiegészíti azt. Nyilvánvaló, hogy a szentévi zarándoklat nem a vallásos turizmus egyik formája, hanem a bűnbánó ember cselekedete. A zarándoklat és a búcsú nem teszi önmagában igazzá az embert Isten előtt. Nem helyettesíti a bűnbánatot és bűneink szentségi bocsánatát. Azért vállaljuk, mert ezekkel bűnbánati jellegű cselekedeteinkkel is ki akarjuk fejezni megtérésünk komolyságát.
Azért vállaljuk szívesen ezen ősi bűnbánati formákat, mert a lelki sebektől való gyógyulás folyamatában segítségünkre siet az egyház, a szentek közössége. A keresztény ember a bűnbánatában sem marad egyedül, hanem az egyház közösségében jut el az Istennel való teljes kiengesztelődésre.
A szentévi nagyböjt, illetve húsvéti idő különös kegyelmi lehetőség számunkra, hogy elszakadjunk mindattól, ami elzárja előlünk a megtérés útját, vagy késlelteti az ezen való előrehaladást. De sajnos nemcsak a világban, hanem az egyházban is megfogyatkozott a bűntudat. Távol vagyunk már azoktól az időktől, amikor sorba álltak az emberek a gyóntatószék előtt. Hajlamosak vagyunk, hogy azt higgyük: mi mégiscsak jobbak vagyunk, mint mások.
A Szentatya enciklikáiban szempontokat is ad az egyház tagjainak a lelkiismeret-vizsgálathoz. A pápa által készített „lelkitükör” öt területen akar bennünket rádöbbenteni bűneinkre és mulasztásainkra. Az őszinte lelkiismeret-vizsgálat után el kell ismernünk, hogy sokszor „ellentanúságot” tettünk hitünkről (TMA 33), vétkeztünk a keresztények egysége ellen (TMA 34), egyes korokban a türelmetlenség és az erőszak sem állt távol az egyház tagjaitól (TMA 36), és azt, hogy nem valósítottuk meg a II. vatikáni zsinat határozatait (TMA 36b). Ezek közül egyénileg kettő érint leginkább bennünket: sokszor csak „ellentanúságot” tettünk hitünkről, és lanyha vallásosságunkkal előmozdítói voltunk korunk vallási közömbösségének.
Dolhai Lajos