Nehogy azt gondoljuk, hogy csak napjaink újdonsága a sokféle szekta, melyeknek buzgó tagjai úton-útfélen megállítanak és világvégével fenyegetnek minket, és egysoros bibliai idézeteket egymás mellé kényszerítve érvelnek. Az ókorban és a középkorban számtalan kis szekta vagy vallási felekezet jött létre, és enyészett el az idők folyamán. Pál apostol már a kereszténység indulásakor megírja, sejtve a jövőt: "Eljön az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem seregszámra szereznek maguknak tanítókat, és csiklandoztatják a fülüket. Elfordulnak az igazság meghallgatásától, és mesékre hajlanak." (1Tim 4,3-5)

Bizonyára mindnyájan szeretnénk megérteni és megemészteni a szekták jelenségét. Ehhez járul hozzá ez a kis írás.

Tudnunk kell, hogy a mi Jézusunk nem írt le semmit, és utasítást sem adott az írásra, hanem tanított, és a tanításnak megfelelő életre példát mutatott. A róla szóló örömhírt sem az emberek kényére-kedvére hagyta, hogy össze-vissza értelmezzék, hanem a közösségre, különösen annak vezetőire bízta. Így beszélt hozzájuk: "Tegyetek tanítványommá minden népet!" (Mt 28,29) "Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg!" (Lk 10,16) (És hogy ne legyen káosz az örömhír életre való alkalmazásában sem - legalábbis elvi részben -, megígérte: "Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig!" (Mt 28,2).

A keresztények már az első pünkösdtől kezdve hirdették Krisztus tanítását és tetteit. Különösen az apostolok tanításának volt óriási tekintélye. Az egyik le is írta, amit hirdetett: Máté, Péter, a főapostol Krisztusról szóló tanúságtételét pedig Márk jegyezte le, az ő tolmácsa (titkára), míg Lukács, mint Pál apostol kísérője, az ő alapeszméit követve állította össze evangéliumát, miután gondosan utánajárt az eseményeknek a szemtanúknál. János apostol evangéliuma kivétel a sorozatban, mert ő az előző hármat - akik hasonló szemszögből (optikából, ezért szinoptikusok) nézték és fogalmazták meg az örömhírt - kiegészíti írásában.

Még sokan írtak "evangéliumokat", de a közösségek, és főleg azok vezetői, az apostolok és utódaik döntötték el, melyiket fogadják el hitelesnek, azaz a Szentlélektől sugalmazottnak.

Ebből láthatjuk, hogy a közösségek és vezetőik voltak kezdet óta az örömhír letéteményesei, az ő kezükbe adta Krisztus a lelki kincseit. Az ő igehirdetésük egy részének írásbeli lecsapódása a Szentírás a Jézus mennybemenetele utáni évtizedekben.

Az apostolok azonban sok mindent tanítottak Krisztusról, amit nem írtak le az evangéliumokban, de élőszóban továbbadták. Ez az igehirdetés előbb-utóbb szintén "írásba testesült" az első néhány száz év tudós egyházi műveiben, vagy kiváló püspökök gyorsírók által lejegyzett beszédeiben, írásaiban. Ezt hívjuk szenthagyománynak. Az első keresztény századok íróit pedig egyházatyáknak, vagy szentatyáknak.

Hitünk forrása hármas: a Szentírás, és a szenthagyomány, melyekből merítve a tanítóhivatal (a közösség vezetői, azaz a római püspök és a vele egységben lévő többi püspök) terjeszti elő a hiteles tanítást. A közösség vezetői mindezt annak tudatában teszik, hogy ha hit és erkölcs dolgában nyilatkoznak lezárva egy vitát, akkor a Szentlélek működik általuk. Erre példa az ősegyház életében az első jeruzsálemi zsinat. Arról kellett dönteni, hogy a pogányságból megtérteknek meg kell-e tartani az ószövetségi törvényt, amely Jézus idejében már 613 parancsra rúgott a hozzáadott kiegészítésekkel együtt. Amikor a vitát véglegesen lezárják, így mernek nyilatkozni az apostolok és a többi vezetők: "A Szentlélek és mi magunk azt tartottuk helyesnek, hogy a következő szükséges dolgokon kívül semmi más terhet ne rakjunk rátok..." (ApCsel 15,28) Ebben az állításban értelemszerűen az van benne, hogy isteni irányítástól vezetve döntöttek ebben a fontos kérdésben.

Az első századoktól kezdve mindig is voltak, akik eltértek a közösség és vezetőinek a tanításától, és új vallást vagy szektát alapítottak. Mégis megdöbbentő volt, amikor Luther Márton (1483-1516), a reformáció első nagy alakja, tanításának alapjaként kimondta a sola scriptura (= egyedül a Szentírás - tudniillik a hitünk forrása) elvet. Akik ezt elfogadták - és a protestánsok mind ezt tették -, azok sem a szenthagyománnyal, sem az egyházi előterjesztéssel nem törődtek. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy mindenki úgy értelmezte a Szentírást, ahogy neki tetszett.

Mindjárt a reformáció indulásakor más hitújítók is támadtak, akik másként értelmezték a Bibliát, mint Luther: Zwingli Ulrik (1484-1531), Kálvin János (1509-1564), a reformátusok alapítója, Servet Mihály unitárius prédikátor, valamint az angol nemzeti egyház (ez utóbbi válogatott a katolikus, az evangélikus és a református egyház tanításából). Ma körülbelül kétszázra tehető a protestáns szekták száma. Mindegyik abból az alaptételből indul ki: a Szentírás a hit egyedüli forrása és mértéke, és a Szentírás magyarázója, értelmezője minden egyes ember - saját maga.

Ezért nagy áldás számunkra, hogy a mi jó Jézusunk nem elsősorban könyvet hagyott ránk, hanem tanítását és példáját, amelynek hiteles magyarázója az általa alapított közösség, és annak vezetői. Viszont kétségtelen, hogy a Szentírás valamilyen módon Krisztus jelenlétét nyújtja nekünk. Ezért nagyra becsüljük, szeretjük, és (lehetőleg) naponta forgatjuk.

A teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy aki jóhiszeműen vallja saját meggyőződését, és aszerint is él, azt az irgalmas Jézus üdvözíti. (Mi pedig testvérünknek tekintjük őt!) De meg kell fontolni, amit Luther Márton mondott állítólag édesanyjának, aki amikor megkérdezte, hogy melyik hitet kövesse, az újat, amit fia kezdett hirdetni vagy a régit, amelyben nevelkedett, azt a választ kapta: "Az újabb könnyebb, a régi biztosabb!"

Erdővégi