„Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12)
* * *
Az Úr Jézus önmagát a világ világosságának nevezte. A Biblia nyelve szerint a „világosság” azt jelenti, amiben a valóság megmutatkozik, a dolgok fénye, megismerhetősége. A teremtéstörténet „napjai” is azt jelentik, hogy valami új feltűnt, megmutatkozott a teremtett valóságból. A világ felett „lebegő” Lélek mutat meg mindent, benne ismerszik meg a valóság. Benne látta meg Keresztelő Szent János Krisztust, az Emberfiát, a Fölkentet. Krisztusban, az ő valóságának fényében mutatkozik meg viszont az Atya „napja”, az Atya valósága, dicsősége, az Ítéletben. Ezek szerint a Szentlélek jele Krisztus, akiben az isteni valóság megmutatkozik, aki a Valóság „világossága”.
* * *
Keresztelő Szent János azért született, hogy tanúságot tegyen Jézus Krisztusról, az Isten Bárányáról. Egész élete ehhez az eseményhez kötődik. Föl kellett ismernie, és tanúságot kellett róla tennie. Ennyi volna annak az embernek az élete, aki az aszszonyok szülöttei között a legnagyobb?
Bizonyára János is elgondolkodott azon, ha majd megtette, amire hívatott, mi lesz vele? Követni fogja, akit fölismert? Vagy más irányt vesz az élete? A választ ismerjük: nem sokkal Jézus megkeresztelése után vértanúhalált halt. Ez volna Isten válasza — kinyilatkoztatása — az ember életére? Az életünk nem más, mint tanúskodás?
Nemcsak az Istent tagadóknak, de még nekünk is meglepően kevésnek látszik ez a válasz. Ezért nem is volna helyes, ha a megértéshez nem vennénk figyelembe az Isten ellen lázongók érveit. Az ő tagadásuk szilárd fundamentuma az értelem, a „tudat”, amiről tudományosan kidolgozott elméletükben úgy számolnak be, mint ami „lefényképezi” és „visszatükrözi” a világot. Az embert tehát úgy képzelik el mint egy „tükröt”, aki mindenről képet alkot és mindent megmutat, ami csak elé kerül. Voltaképpen az ember az, akiben valaki vagy valami mindig látható, ha „tudatánál” van. A tükör ugyanis csak akkor nem képes semmit „visszaadni”, ha teljes sötétségben van.
János azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Akár azt is mondhatjuk, hogy ő az ószövetségi ember „tudata”. Őbenne tükröződött az a „fény”, amely képes bevilágítani a bűn sötétségébe. Ám ezzel fölmerül a kérdés, ha Jézus Krisztus nem utasítja el az Ószövetséget, hanem beteljesíti, akkor őbenne is „tükröződik” mindaz, ami vele szemben áll? A Szentírás nem foglalkozik az általunk föltett kérdéssel, de az olvasható benne, hogy aki Jézust látta, az az Atyát is látta (Jn 14,9). De csak az láthatja meg benne az Atyát, aki ismeri a „jelet” is, a galamb képében leszálló Lelket. Következésképp láthatóvá kell lennünk a „jel” — a Lélek — fölismerésére, hogy láthatóvá tudjuk tenni a „jelet”, a Szentlélek gyümölcseit. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy tudatunk nem csupán „lefényképezte”, és nem pusztán „visszatükrözte”, hanem életté tette azt — Jézus Krisztust —, aki benne úgy jelent meg, mint életünk értelme.
fl-gj