Gyakran eszembe jut a rózsáról szóló példázat a borúlátó és derűlátó emberrel kapcsolatban. A borúlátó nézi a bársonyos virágot és felsóhajt: - Micsoda világ! Még a gyönyörű rózsa is megközelíthetetlen, mert a tövisével véresre sebez! A derűlátó szinte ujjong: - Milyen nagy az Isten! Még a tövisből is rózsát fakaszt!
Nézőpont kérdése, s mindenki maga dönti el, hogyan vélekedjék a világról. Az öröm, a derű mindenesetre szimpatikusabb iránytű a tájékozódásban, s aki ezt választja, jobban jár.
Kell az embernek a vidámság, az öröm, a derű, kellenek a nyűgöktől felszabadító órák, és a természetünk igényli is. Az ellentétek az élet velejárói: sírás és nevetés, ború és derű, szomorúság és öröm. Nem választhatók el egymástól. Hogyan is lehetne tisztában valaki az öröm értékével, ha a homlokán nem jelennének meg időnként a ború felhői? Persze, hogy könnyebb lenne e felhők nélkül, de hát ilyen a sorsunk, a rózsával együtt a tövis is megjelenik.
A XX. század egyik legderűsebb írója, Chesterton (de kár hogy elfelejtették!) halála előtt - 1936-ban - az egyik rádióelőadásában ezt mondta: "Teljesen boldog voltam a legcsöndesebb és legközönségesebbnek tartott helyeken is. Élettel tudott eltölteni egy hideg váróterem is, valahol egy elhagyott vasúti szárnyvonalon. Teljes elevenséggel üldögéltem egy csúnya lámpaoszlop alatt egy vaspadon, hátam mögött egy üres pályaudvarral. Röviden: mindig élveztem a puszta létezés izgalmát..."
Följegyezték róla, hogy hatalmas cipőivel belelépett egyszer a pocsolyába, mire a barátai kényes fintorgással megjegyzéseket tettek a pocsolyák természetéről. Chesterton kacagott, és enynyit mondott: "Miért undorodtak a vidéki pocsolyáktól? Csakugyan olyanok, amilyennek látjátok? Mikroszkóppal dolgozó természetbúvároktól tudom, hogy hemzseg bennük az élet."
Nos, alighanem ez a legfontosabb. Maga az élet. És sokkal szerencsésebb, ha bizonyos dolgokat, jelenségeket a visszájukra fordítunk, miként a rózsát a derűlátó ember. Hogy ez vicc lenne? Szeretni a világot, az embereket? Nem. A derű ugyanis a boldogság kezdete. Napsütötte ösvény a tisztás felé, ahonnan messzebbre látni. Fenyvesekre, távolba tűnő felhőkre, vagy akár arra a sziklaoromra, amely ugyan kő, de emlékeztet a világ egységére, amelynek a kő is része, hát még az ember, aki észreveszi a csodákat, s általuk ráismer szerzőjükre. Egy kis derű morcos hétköznapokban hogy megkönnyíti az órákat, perceket, ha elfogadjuk, hogy a szeretet és az öröm elemi módon bennünk van, csak engedni kell neki egy kis teret. Napóra föliratát elolvasta Szabó Lőrinc, az önmagával annyit gyötrődő költő, és zene hallgatása közben idézte fel az üzenetét: "Csak a derű óráit számolom." Ezt a mondatot hajdan megfogalmazó ismeretlen bölcs a legtöbbet tudta. Annak ellentétét, ami így szól: "Minden örömben van egy kis üröm." Az ő mondata ugyanis ez: minden keserűségben van egy kis édesség, és egyáltalán nem lehetetlen túllépni bármilyen bosszúságon. A létezés mindenben azonos. A létezést fölismerni máris segít a bajunkon. A derű csak erősít abban, hogy végül is elfogadjuk a fényt, a napot, "illatok táncát, szélhalk őzikét" és nem a szörnyeket, a folytonos boszszúságot. "Csak derűs órát veszek tudomásul."
Tóth Sándor