79 esztendős Krisztus nyírségi szőlőjében Nagy István. Csupa derű, szelídség, s jóságát bizonyíthatja a falu tisztelete, az emberek megnyilatkozása a lelkipásztorról, aki negyvenhat éve szolgál karcsú erdők tövében, közel a román határhoz. Ragyog a templom a télben is, mint archaikus imádságok szentélye, amely kívül sugalmas, belül nyugalmas. Az új templomot dicsérem: családias elrendezését a faelemekkel. Egy év alatt fölépült, 1982-ben. 620 híve van, a többség görög katolikus. Korábban Nyírábrányhoz tartozott a 2200 lelkes település; Szent István király védi őket, meg a Szent Szűz a kápolnában, amely 1796-ban rác templom romjaira épült. Fülöphöz tartozik, felújítását most kéri az egyházközség és az önkormányzat.
Hogy bírta erővel ennyi ideig, rossz időben is?
— 1954-ben – nyolc éves pap voltam – édesapám kísért el ide, amikor az érsekem áthelyezett. Három napig velem volt, bejárta a falut, aztán ezt mondta: „Jólelkű emberek laknak itt, szeresd őket.” Ma is ez jár a fejemben, az ötvenes években sem gondolhattam másra. Nagy családok vettek körül, tíz-tizenkét gyerekkel. A harmadik papjuk voltam 1946 után, amikor önállósultak, mint település; elődöm megvette a régi plébániát (csupa vályog), a mostani 1958-59-ben épült. Nekünk ez is „hasznunk” volt 1956-ból, juh hodályt építettek, hát a paplak sem maradt ki. Én meg szerettem dolgozni mindig, apám megtanított. Szerettek, de a „bajuszos püspök” az ÁEH-ból elővett a hittanbeíratásokért – ezzel: — Miért nem engedelmeskedik a tanácselnöknek, meg a párttitkárnak? Ebben benne volt: nem köteleztem a híveket, hogy húszezer téglát beszállítsanak az ábrányi állomásról. – Nem fél? Elvesszük a működési engedélyét! Tudok én dolgozni. – Börtönbe is kerülhet. Akkor csak nézzék meg, milyen házban lakom, a magyar börtönök jobbak lehetnek ennél. Aztán 1968-ban csak bevonták a hitoktatási engedélyemet. Nem jártam békegyűlésre. Voltak paptestvérek, akikkel ide-oda jártunk az országbn, egyszer szóltak: menjünk ki Leningrádba, meg Kijevbe. Engem a templomok, Szentpétervár érdekelt. No, hazatérve hívattak, visszaadták az engedélyemet meg még három plusz hittanórát, mivel „Nagy Pista elment a Szovjetunióba – tanulmányútra”.
Hosszan, színesen beszél az életéről azzal a spontaneitással, ahogyan az ember eggyé lesz a hivatásával. Kilenc hittanórája van most is, a képviselőtestülete tizennyolc fő, valamennyi arc tablóról néz rám, s mintha mondaná: magyar ember a papjával egy család. Azt sajnálja, papot eddig nem tudott nevelni a közösségből. Amit viszont tesz – hűséggel, derűvel —, nem lehet a borult ég törvénye. Itt különösen fehérek a nyírfák, s a szélben meglengő nád nem törékeny; bár fogy a hagyomány, az eddigi Új Ember példányokat harmincról tízre kellett „apasztani”: öregek az olvasói, nem látják a betűt. Öt-hat diák tanul középiskolában, de ha hazajönnek, az oltárszolgálatukkal erős példát adnak a többinek. Érzem, mit gondol Nagy István esperes úr, amikor megkérdezi-állapítja: Tudja mit jelent egy-egy szép felolvasás a szentmisén? A kántornőnk pedig úgy zsoltároztatja a híveket, mint a katedrálisokban szokás… Kántálni el-eljönnek hozzám is karácsonykor, meg elmennek a tanyákra. A szentcsaládjárás – elmaradt, házat szentelni mindenhová elmegyek, akik kapcsolatban vannak az egyházzal.
Búcsúzunk, ő a templomba indul, harangoz, készül az esti halotti misére, virrasztásra. Harminc éve véradó, 1992-től Fülöp díszpolgára és Krisztus örökös szolgája. Hiszi: „Történelmünk düledékein mind szilárdabban épül föl a menny.”
Tóth Sándor