Moliére azt írja: "A pénz minden lakat kulcsa." Gounod Faust című operájában így énekel Mefisztó: "Eladó az egész világ!" Az ember tragédiájában ekképpen mentegetőzik Milthiadesnek egy -- rá halált kiáltó -- athéni polgár: "Bocsáss meg, jó uram, Három gyermekemmel tart, ki így szavaztat..." S kevés borzongatóbb vers van -- ha még olvasunk verseket --, mint a Disznófejű Nagyúr.

Ki ne undorodna meg ezek után a pénztől, minden világi hatalom alapjától, az Aranyborjútól?

Ó, sajnos nagyon is sokan vannak, akik mindezt a legtermészetesebb, mondhatni, törvényszerű dolognak tekintik. "Áll a hajsza, áll a bál a Pénz körül, a Pénz körül, Járja koldus és király, S a Sátán örül..." S mi van, ha egy keresztény közgazdász azt mondja, hogy a pénz VALÓBAN fontos dolog (noha kétségkívül nem a legfontosabb)? Jelenti-e vajon azt, hogy valami zavarfélét kell éreznünk, ha méltó munkánk méltó béréért alkuszunk? Ha arra törekszünk, hogy legyen megtakarításunk, s az a lehető legbiztosabb és legjövedelmezőbb formában álljon rendelkezésre? Ha igyekszünk vállalkozásunkat eredményessé tenni, s utódaink számára biztosítani a kezdő lépésekhez szükséges segítséget?

Természetesen nem. A pénz a maga helyére téve a racionális gazdálkodás fontos eszköze, mind a háztartásokban, mind a vállalatok világában. A baj ott van, ha valaki felcseréli a célt és az eszközt. Tele van a fejünk a gazdasági bűnök felemlegetésével. Senki nem idézi a gazdasági erényeket. Korrumpálta, zsarolta, kirabolta, meggyilkolta. S mivel nap mint nap látjuk e képsorokat a tévében -- lassan már csak ezt látjuk --, a szemünk se rebben. Annál is inkább, mert nem tudjuk már, hogy hol húzódik a jó meg a rossz határa, ki a megvesztegető, s ki a megvesztegetett, ki a jó zsaru és ki a rossz, ki a becsületes ügyvéd és ki a "tégla" az irodában, aki jó időben értesíti a bűnözőket a razziáról, elfogatóparancsról, ellenőrzésről. Nem csoda, hisz senki nem tudna arra a kérdésre feleletet adni, hogy miért legyen jó a rossz, ha az sokkal kifizetődőbb? Hiszen már József Attila is nyitva hagyta a kérdést: "Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgy is; Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is."

Persze, ha valaki így gondolja, akkor könnyen lehet, hogy azt a kis időt, ami a kiterítésig van, a lehető legkellemesebben akarja majd leélni. Bármi áron. Hiszen így is, úgy is egy a vége. Nem mindegy?

Nem. És a leghatározottabban állítom, hogy nemcsak úgy általában vannak bűnök és erények, hanem a gazdaság szférájában specifikusan is. Lehet, sőt kell a gazdasági erényekről beszélnünk, gondolkodnunk, hogy azokat magunk és a köz javára gyakorolhassuk. Gustav von Schnoller azon közgazdák közé tartozott, akik a múlt század elején a tisztességes szerzési hajlamot párosítani kívánták a legnemesebb közösségi érzéssel. Fő feladatának azt tekintette, hogy lélektanilag és történelmileg megvizsgálja, melyek a gazdasági cselekvés rugói, s hogy "a pusztán gazdasági ösztönök hogyan viszonyulnak azokhoz a tulajdonságokhoz, amelyeket gazdasági erényeknek nevezünk, s hogy a "szerzési vágy mellett hogyan keletkezik a szorgalom, a takarékosság, a vállalkozói kedv". Úgy vélte, hogy a gazdaságszervezés és a társadalom erkölcsi állapota összefügg, és nem csak azt kell vizsgálni, miképp növelhető a termelés, hanem, hogy az milyen hatással lesz az emberre. Úgy valamikor ez idő tájt írta Gorkij is az Éjjeli menedékhelyben: "Ember! Ez jól cseng! Ember! Ez büszkén hangzik!" Igen: a katolikus egyház szociális tanítása is az embert állítja a középpontba. Az embert, akinek joga van méltóságához munkája végzésekor is, s aki ugyanakkor jogosult a tulajdonszerzésre is. Széchenyi azt írta Béla fiának szánt Intelmeiben, hogy az anyagi gyarapodás a magyarnak kötelessége, mivel az -- úgymond -- a legnagyobb elnyomás esetén is biztosít bizonyos függetlenséget. A mának szóló üzenet, hogy a tisztes polgári létre, ezen belül -- ha lehetséges -- a tulajdon szerzésére való törekvés jogunk, sőt bizonyos értelemben kötelességünk is. Csak ez teszi lehetővé, hogy egy minimális függetlenséget megszerezhessünk, amely megmenthet minket az egzisztenciális kiszolgáltatottságtól. Enélkül szinte akaratunk ellenére szavaztatnak oly ügyek mellett, amelyeket később talán szégyenlenénk.

Elég baj, hogy sok embernek ma Magyarországon egyáltalán nincs erre módja, máról holnapra él. A kormányzat feladata, hogy törekedjék olyan feltételeket teremteni, melyek közt szélesebb népcsoportok indulhatnak meg a gazdasági felemelkedés útján. De addig is, sohase engedje meg, hogy lazuljon a társadalmi szolidaritás. Nem szabad azonban mindent az államtól várnunk. Nem csupán arra gondolok, hogy a magán karitatív tevékenységet folytatni kell. Sokkal többről van szó: önmagunk vizsgálatáról. Miért az a sok, válás miatt lecsúszott hajléktalan? Mitől van a sok magára maradt idős ember? Hol a családi szolidaritás? Hiszen, amint az angol mondás tartja: "A jótékonyság otthon kezdődik." Miért a sok drogos, alkoholista, idegbeteg ember? Biztos, hogy jó társadalomszervező a kizárólagosan követett önérdek?

Szögezzük le: helyes dolog arra törekedni, hogy legyen tartalékunk, hogy legyen mivel könnyíteni a következő generáció életkezdését. Helyes az ésszerű megtakarítás, a lehetőségek szerinti vállalkozás, vagy a kisebb-nagyobb vagyon ésszerű befektetése, hiszen akkor szabadabban választhatunk, milyen tevékenységet vállalunk, s milyet nem. Van miből élni, s van miből adni is -- másoknak.

Csak egyre kell vigyázni. Nehogy a függetlenség eszközéből a rabság járma legyen. Hiszen ahol a kincsed, ott a szíved. Csupán az a kérdés, mit tekintesz igazi kincsnek.

(A szerző közgazdász, a Pázmány-egyetem professzora)