Hernádi Gyula

1944

 

Budapestet körülzárták az oroszok. Bátyámról nem hallottunk semmit. Karácsony volt, Anyám sírt. Várta a Budáról kitörő németeket, talán köztük van a fia is. Sírt. Én biztosan tudtam, bátyám nem veszhet el. Nyugodt voltam, csak a sírás idegesített.

Anyám sírt, de azért megfőzte a nagy vacsorákat, melyekre nagyon sokan voltak hivatalosak.

Karácsony estéjén Veránál voltam. A szomszéd szobában, az oda szállásolt német őrnagynál sokan voltak. Ittak, énekeltek, bömbölt a gramofon.

Vera altatót adott a gyereknek. Szépen, csendesen aludt, nem mozdult, nem forgolódott. Esett a hó. Elindultunk. A kolostorba indultunk, a pannonhalmi nagytemplomba. Magas fenyőfa állt a templom közepén, tele volt vakító, fehér díszekkel, virágokkal, fényekkel.

Megálltam előtte, néztem. A gyerekkoromat néztem rajta. Gyerekkoromban azt a szépet, melyet a lecsorgó, tejfehér felhők adtak, melyet a mozdulatlanság nyújtott tenyere adott, melyet a semmit-tudás állati és mégis ember felé induló csendje adott. Néztem és hallgattam. Messziről felénk szóródott a karácsony meleg énekhangja.

Nem bírtam tovább, kimentünk.

Odakint, a széles, márványoszlopos kerítésnek támaszkodtunk és lenéztünk a fekete völgybe, a falu pislákoló fényeit keresve.

Furcsa, túlvilági zúgással verődött fel hozzánk a németek ármfejlesztőjének erős, mormoló hangja, és messziről fel-feldobbantak az orosz ágyúk. A felhők alattunk futottak, fölöttünk ökölnagy csillagok ragyogtak az égen.

Magamhoz húztam az asszonyt, és imádkozni kezdtem hozzá. Hogy legyen bennem, hogy lehessek benne, mert az egyedüllét nagyobb kín a keresztrefeszítésnél. Hogy együtt legyünk ezen az ingó nagy hegyen, ebben a szörnyű, szakított, ágyúkkal lőtt időben, együtt, egyek.

Vera megértette, megérezte imámat. Olyan alázatosan, csendesen csókolt, hogy elfelejtettem mindent, ami árthatott volna a percenként megszülető csodának.

Hozzánk mentünk haza. Anyám dadogva ismételgette a szomorú hírt, Nyugatra kell mennem a leventékkel. Szilveszter napján indulunk.

A hátralévő nyolc napban Verát néztem mindig. Hogy kire néz, hogy mire néz? Aztán voltak percek, amikor, amikor már nem néztem Verát, amikor már csak arra gondoltam, honnét szerezhetnék csinos, szorosan simuló lemberdzseket, melyben férfiasabb lennék. Harmadnapra anyám szerzett lemberdzseket. Szilveszterkor, délelőtt elindultunk Ausztria felé. Százan lehettünk.

Tudtam, hogy visszajövök. Nem mondta senki, mégis tudtam. Szorított a csizma, Antalé volt, Vera elvált férjéé. Kis bekecsemről leszakadtak a gombok. Tudtam, hogy visszajövök. Nem hittem el az indulás valóságát. Nevetve fogtam biciklim kormányát, hátizsákomban összecsörrentek az üvegek. Nevettem. Vera mosolyogva, gubbasztva állt az iskoludvar egyik korhadt oszlopa alatt. Ő se hitte el, hogy elmegyek. Mint furcsa, nevetséges színjáték, olyan volt az egész. Anyám csendesen sírdogált, apám vicceket mesélt.

Tudtam, hogy visszajövök.

 

Cikk [ 1 | 2 | 3 | 4 ]
Oldal [ 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 ]
[ Tartalomjegyzék ]

[ Aktuális | Archívum | Impresszum | Olvasói levelek | Újságunkról ]