Ahogy múlnak az évek, egyre többször gondolok vissza a gyermekkoromra. Eszembe jutnak a régi karácsonyok, karácsony-várásokai. Megjelenik előttem édesanyám Luca-napkor csíráztatott, karácsonyra egy tálnyi zöldellő mezővé változott búzája, amelyben középen helye volt egy szál gyertyának, a szélében pedig az apró jászolnak: ez volt a mi betlehemünk, s szüleim asztalán karácsony napján ma is ez van, miután a négy gyermek, a mai szemmel nézve nagy család mér szétszéledt, s mindegyikünk a maga életét élni.

A karácsony-várás gyermeki örömét és izgalmát fölváltotta az ünnepi beteljesülés. Már cseperedő fejjel is tudtuk, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, -- de tudtuk, hogy Isten ajándéka az ünnep és mindaz, ami a karácsonyfa alá kerül. Mert Isten ajándéka az élet, a munkalehetőség, az egészség, a szülők - s a szülőknek is a gyermek. Szóval igazi mennyei ünnep volt nálunk mindig a karácsony, a karácsonyi ünnepi asztal és a szenteste, amikor a játéknak csak az éjféli mise vetett véget. Látom ma is a negyvenöt-ötven évvel ezelőtti éjszakákat, a templom felé siető embereket, a csizmás-kucsmás bácsikat, a rábaközi fejkendős néniket, a zsúfolásig tömött templomot, s hallom a harsogó éneket: "Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett..." Az éjféli mise sosem volt hosszú, mert szívből fakadt az ének, és szinte senki sem hagyta el a templomot mindaddig, amíg a sok-sok versszakos éneket valamennyi strófájával el nem énekeltük: "Úr Jézus születését pásztorok jelentik..." Úgy tudom, ez csak ami vidékünk éneke, másfelé nem ismerik. "Fogadjuk hát mi be az ártatlan Jézust, / zárjuk be szünkbe me született Krisztust! / Hadd aludjék csendesen, hadd nyugodjék békében / a kisded Jézus!"

Szörényi Katalin: Betlehem

Nem felejthetem gyermekkorom karácsonyainak reggeli fürdéseit. Hosszú volt az éjszaka, -- nekünk, gyerekeknek a leghosszabb az egész évben. S másnap reggel, az ünnep napján valami leírhatatlan és kimondhatatlan gyönyörűség volt a tisztító meleg víz, a frissítő törülközés, a tiszta ruha... (De jó volna újra és újra testestül-lelkestül megfürödni az ünnepben!)

Kaptunk játékokat, könyveket. A legemlékezetesebb karácsonyi ajándék számomra azonban egy baromfiudvar. Lombfűrésszel kivágott tyúkok, kacsák, csibék, meg kutya, aztán tehén, ló, kiscsikó: elfért az egész állatsereglet egy asztal lapjának felén. Nem emlékszem egészen pontosan, összemosódnak az évek. Talán a háború utáni legelső karácsony volt, amikor nem nagyon lehettek tele a boltok, s pénz sem létezett, ami valamit ért volna. De minden pénzzel mérhető ajándéknál többet ért ez a sok színes apróság, édesapám munkája. Féltve, titokban készülhetett mindegyik darab, talán éjszaka, amikor az igazak álmát aludtam, hogy észre ne vegyem. S hogyan lehetett játszani velük! Akkor csak sejtettem talán, most már tudom, hogy miért... Szeretem a tárgyakat, mert beszélni tudnak, ha figyel rájuk az ember. A családi "kincstár" egyik darabját én őrzöm. Egy rézlemezre maratott tábori levelezőlapot, valahonnan az orosz frontról, a brianszki erődből. Címzettje édesanyám. 1943 karácsonyára küldte, aki pár év múlva a baromfiudvart fabrikált nekem.

Amikor ez az üzenet megérkezett, nővérem három éves volt, én pedig kettő. Nem sokat tudtunk mi akkor a világról, csak a hideget vagy a meleget éreztük meg ösztönösen. Az üzenet mindössze ennyi volt, s máig is él: "A gyerekekkel együtt számtalanszor ölel és csókol Téged nagyon szerető Lacid." Amikor ezeket a sorokat írom, a polcomon megakad a szemem valamin. Rézből készült kehely... Szára csavart rézpánt, forrasztott réz a kupája, -- valami számomra ismeretlen lövedék hüvelyéből formálta hadifogoly-kalapács. Anaklét atyának a hagyatékából való, a pannonhalmi gimnázium egykori orosz tanára hozta haza a hadifogságból. Most döbbenek rá: amikor ’46 karácsonyán én a frontról már hazatért édesapám lombfőrész-fabrikálta állatseregletének örültem aprócska gyerekként, Anaklét atya - akinek később társa lettem a bencés rendben - ezzel a kehellyel misézett, fogolyként, hadifogoly társainak, akik ott, akkor, több ezer kilométerre az otthontól zengték az éneket karácsony éjjelén: "Dicsőség mennyben az Istennek... békesség földön az embernek, kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet..." Karácsony: Velünk az Isten. Meg tudjuk-e különböztetni már, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen az életünkben?