A személyes élmények még élesen idézik az ifjúságot - Egerből, majd a későbbi idők már az elöljárót, a mindig csöndes, halk szavú lélek-vándort, akinek higgadtságát, megfontoltságát csak csodálni tudtam-tudom. Néhány éve együtt indultunk autóval Egerbe - ahol akkor a papnevelő intézet rektora volt. Ő ült a volánnál (jómagam sohasem mertem), s a köd egyszerre elénk sűrűsödött, mint betonfal. De mi mentünk, megérkeztünk, s a késésünk is minimális volt. Derűsen ültem mellette, tudtam: nem akar késni, s ebben a biztonságában ott volt a belső hang, a felelősségé növendékeiért, értem -- nehogy baj érjen...

Nándor püspököt, tiszta szívű barátaim között érzem - kezdettől, barátnak-példának az erős hitben, ha ritkán találkozunk is, bátorítónak: soha fel ne adjam. Szótlanul is ezt mondja, s életének imádságos tartalma mi mást mondana? És a hivatása - teológus éveitől. Amikor megtudtam: apostolutódi kinevezést kapott, valamelyik halk szavú papköltő sorai jutottak eszembe: "Oltárod mérhetetlen, hogy merjem mérni én? - jöttem, mást nem tehettem..."

Szolgálatában mindig így ismertem. S ilyennek ismerik hívei is, és ilyennek ismeri őt a város, ahol most is gyakran végigsétál az utcán és elbeszélget az emberekkel: igen, valahol itt kezdődik és folytatódik az oltár mérhetetlensége: együtt az Asztalon a földi és az égi reménység, az áldozatban a Szeretet, mert aki isteni megbízást kap, annak mindenkit testvérként kell fogadnia...

Lehet, hogy tiltakozik, olvasva e sorokat. Pedig úgy igazak, mint a csillagok rendje, a stációs életút, a senki által nem látott belső gyötrelem, hogy az esztendők csak kincsekkel gyarapodjanak. Nándor püspök, Isten szolgája, kísérjen továbbra is a kegyelmek Angyala, a titkos, benti Szó, hiszen jöttél, mást nem tehettél. Apostolutód vagy mindörökké, sohasem maradsz egyedül.

Tóth Sándor