Az apostol örök karácsonya Szent Pál a bűnét bánó megtérőből a szeretethimnusz költőjévé lett. Az 1. Korinthusi levél prózája a himnusz első soraiban versbe vált át, s ugyanúgy fennen szól, de alázatosan, szelíden, de apokaliptikusan, mély lelkiismerettel, de ítélő erővel, mint a Magnificat. Hogy egy jó versnek mi a tartalma, nem lehet megmondani. Ha mégis, nem igazán jó az a vers. Lehet, hogy nem is vers, csak annak látszik. A jó vers tartalma túlterjed a vers határain, túllép, túlcseng, talán épp ez a "túl" a tartalma.

B. Kopp Judit: Megszületett

Azaz úgy van a versben, hogy a kinyilatkoztatás, a titok, az intés kicsap belőle, mint folyó a medréből vagy csak átsuhan rajta.

A jó vers egyedül önmagával jellemezhető: ül benne a létezés, s ha nagy versről van szó, maga a Lét. Együtt minden tűnékenységével, súlyával, igazával és jelenlétével, sötétjével és világosságával, a "sétájával", s ahogyan megáll a halál szakadékától egy ujjnyira.

Mit mond Pál apostol a szeretethimnuszban? Hogy a szeretet a legnagyobb dolog a világon. Az ember lényege; ezért hal bele a hiányába. Belehal, ha nem szeretik, s abba is, ha nem szerethet. Istent, aki a Szeretet, lehet tagadni, mellőzni, hallgatni róla, ebbe Ő nem pusztul bele; mi igen. S hogy ezt tudjuk egymásról és magunkról, mégis ellene mondunk a szellemi-lelki-testi gyógyítási kísérleteknek, azt mutatja, nincs bennünk (elég) szeretet; azaz emberség. S minden egyébbel megpróbálkozunk, hogy elfödjük ezt a nagy sebünket. Bólogatunk a globális feledékenység s feledtetés politikai nagymestereinek, a hazugság és a porhintés szórakoztató himpelléreinek, csak semmi komolyság, semmi bántó él és semmi pontosság a látleletekben, aludjatok gyerekek a selyempárnákon, hancúrozzatok kedvetekre, "En joy!", élvezzetek a huszonnégyórás szeánszon, nem baj, ha nem vagytok jelen, telefonra tapadva rázzátok magatokat, nem számít, hogy anyuka éppen haldoklik, apukának harmadszor is kilyukadt a gyomra, terelgessék a tinédzsereket Kenyába vagy Brüsszelbe a pedofil nagymenők, minden mindegy, csak bámulj bele önfeledten a villogó, beflitterezett, émelyítő, elesdés Semmibe s tűnj el, minél hamarabb... Ehhez képest még az is jobb, ha "pengő cimbalom s zengő érc" vagy; noha az is semmi. Írhatsz, kutathatsz, jósolhatsz, kipötyögtetheted titkaidat a Világmindenség nevű számítógép klaviatúráján, vetemedhetsz még arra is, hogy elosztod vagyonodat (csakugyan?), fölgyújthatod benzinnel lelocsolt testedet tiltakozásul, ha szeretet nincs benned, semmi az. Mert "A szeretet" olyan, hogy "soha el nem múlik." "A prófétálás megszűnik. A nyelvek elhallgatnak. A tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes". De amikor betelik az idő, "Ami töredékes, véget ér... Ma még csak homályosan... Akkor majd színről-színre". Ma még a hit, a remény, a szeretet. A hit a szemhéj, a szeretet a szem. Hogy a szeretet lásson, fölgyűrődik a hit, mint egy függöny. Ha a hit már nem szükséges, akadálya a tisztánlátásnak. Itt a hit tölti be az egyetemes látás szerepét. Vagyis több, mint szükséges; egyenesen létérdek. Mögötte nyitva van a szem, várakozik. Itt az lát jól, aki fölismeri: csak töredékesen láthat. A töredékesség annyit azonban biztosan tud, hogy a szeretet - épp, mivel örökéber - maga az irgalom.

Igazabb, tehát valóságosabb életet élhetne a szerencsétlen és nyomorult ember a Földön, ha komolyan venné, amit világosabb pillanataiban meg-megért, hogy az irgalom nélkülözhetetlenebb a jólétnél, a szabadság pedig annyi, mint elismerni a külső-belső tényt: az ember szeretetre született. Különben legföljebb "nagy" lehet. Egymás sarkába lépnek a világ újsütetű, irgalmatlan nagyjai, megittasodva önmaguktól, korlátozatlan ingereiktől s lehetőségeiktől. A szeretetnek nincsenek lehetőségei, mert az egyetlen valóság. A nagyok (kik voltaképpen kisebbek a kicsiknél) elterpeszkednek a kicsik, a nincstelenek, a javaiktól megfosztottak tömegén (az a nincstelen, akinek még nincse sincs...). Nem halálos-e, nem a pusztulás övezeteinek rohamos terjedését okozza-e az önzés, mely a szegénytől azt is elveszi, ami már állattartásra is alkalmatlan falat vagy odú? Aki a halált szolgálja, a maga halálát készíti elő, bármily biztonságban érzi is a létét, mert a létezés alaptörvényét szegi meg: megmaradni csak közösen lehet.

Hogy a szeretet élet, nem csak a szent írások jelentik ki, hanem a lassan már számba sem vehető s föltorlódó világesemények is sugallják, anélkül, hogy akarnák, alávetve halmozódó tömegük megsemmisítő sodrának. A karácsony nemcsak a lényege okán szent, hanem a stílusa is az. Isten az ember gyötrő kérdéseire, magának az embernek kérdésességére, elfajult bajaira egészen más nyelven válaszol, mint ahogyan várjuk: nem valami modern vezérlő terembe irányít minket, hanem egy szegényes barlanglakáshoz vezet. Nem egy univerzális Montecuccolira bízza a világot, hanem egy újszülöttre, aki Isten Fia. És nem intertextulis összefüggésekre tanít minket, hanem életszentségre.