1976-ban a Magvetőnél, 1974-ben (ezt megelőzően) Kaposváron jelent meg az Európa-Pitré és Magyar Örökség-díjas néprajzkutató, Erdélyi Zsuzsanna azóta szinte legendássá vált könyve, a "Hegyet hágék, lőtőt lépék". Archaikus népi imádságokat tartalmazó kiadványok ezek, a kutató-filozófusnak egy egészen új világot feltáró gyűjtései. Doktori értekezések, egyetemi szakdolgozatok készültek/készülnek az anyaghoz kapcsolódóan.

Az a hír járja: újra megjelenik a sokak által keresett könyv, bővített formában.

- A Kalligram Kiadó igazgatója, Szigeti László két éve megkeresett a Könyvnapon Pozsonyból: szívesen kiadnák a könyvemet. Beszélt a Magvető Könyvkiadóval és zöld utat kapott. Magam csodálkoztam, hiszen akkor, ’76-ban siker-könyv volt, nagy példányszámban jelent meg, percek alatt elfogyott, a nemzetközi könyvvásáron díjat nyert...

Az új kiadvány bizonyára különbözik majd az előzőtől.

- Negyedszázad telt el, az új már nem lehet a régi. Azóta alapos összehasonlító kutatásokat végeztem Lengyelországban, Németországban, az olaszoknál, nagy nemzetközi könyvtárakban búvárkodtam. Az igazi tudományos eredményt itáliai stúdiumaim hozták meg, hogy tudniillik ezek az úgynevezett imádságok a késő-középkor nemzeti nyelvű szakrális műfajaihoz kötődnek, minők a passió-epika, Mária-siralom és a lírai szent színjátékok bizonyos jelenetei. Például a Jézus-keresés, Pieta-motívum. Vannak népies hangvételű kódexeink (Winkler, Nádor, Debreczeni, Török, Kriza, Veszprémi), amelyek tartalmaznak passió-epika, tehát szenvedéstörténeti részleteket.

Az eredet- és történet-kérdések, a folklorizációs folyamatok időben meddig vezethetők vissza?

- Mai meglátásom szerint Magyarországon és a sorsközösségű Kárpát-medencei népeknél - éppen a történelmi viszontagságok folytán a szóbeliség őrizte meg a későközépkori nemzeti nyelvű szent költészetből azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is. Ez azt jelenti, hogy például Olaszországban (Calabriában, Umbriában) idős asszonyoktól gyűjtöttem össze azt, amit XIV. századi kódexek szintén őriznek. Az eltérés - ha egyáltalán előfordul - a sok évszázados elhalllással magyarázható. Amit az egyik adatközlőmtől: Matilda asszonytól hallottam Nocere Tirrenesében, "elém mosolyog" egy XIV. századi kódexből. Azonban még továbbléphetünk vissza az időben. A legelső írott emlék, amely a hagyomány korának meghatározásánál számomra jelenleg a legdöntőbb, a sokat emlegetett Bolognai-kódex 1281-ből (!), Kun László királyunk idejéből. A 46. lapján lévő imádság szöveg olyan, amit szinte szó szerint elmondhatott volna nem egy palóc-földi öregasszony, Emerka vagy Kati néni. Mária-álomtípus körről van szó, amely a feltételezések szerint a még korábbi századokig, a görögkeleti kereszténységben jelentkező buzgóságig vezethető vissza. Ez a típus-kör egész Európában ismert, az oroszoknál kiemelten. Persze nem csupán a palócoknál, az ország más tájain is gyűjtöttem Mária álom-típusú szövegeket.

Ami a folklorizációt illeti: nehezen követhető nyomon. Úgy vélem, hogy amikor a későközépkor felfokozott, ferences szellemiségű jámborsága Luther megjelenésével a reneszánszban csökkent, a köznépi áhítatban kiemelt szerepet kapott nagyböjt és nagyhét történése, az áldozatot jelentő Krisztus-halált megélt kollektív katarzis, a közösségi áhítatformák kisközösségi, majd családi gyakorlatára korlátozódott. (Gondoljunk a török időkre, a vallásháborúkra!)

Mi ennek a megtartó ereje a családi hagyományban?

- Az elődök tudása iránti tisztelet, mai szóval: elkötelezettség, hűség s az imádságok központi témája. Krisztus halála (a passió, amit az őskeresztény kérügma kiemelt) Mária anyai gyásza nem csupán teológiailag áll közel a hívőkhöz, hanem a fölidézett szenvedés az életünknek is a része: a Krisztus-halál nem csupán hitük központi gondolata, hanem személyes életünkben is jelen van, önkifejezési eszközzé válik: ez a költészet, kiimádkozzák, kisírják magukból gyötrelmeiket, gyászukat. Ezek a szövegek talán helyzetdaloknak is tekinthetők. Imádságaink a nép asszonyainak testre, lélekre szabott megnyilatkozásai sajátjuknak tekintik, élethelyzeteikben oldó, feszültségcsökkentő erőnek.

Tapasztalatom szerint természetesen nem csupán a szenvedés fölidézését tekintem megtartó erőnek a hagyományban, hanem az imaszándékban kifejezett lényeget: az imádság elmondásáért kilátásba helyezett lelki hasznot, kegyelmet is. A lelki haszon sokféle lehet, pl. bűnbocsánat, könnyű halál, mennybejutás, búcsúnyerés, a későközépkor lelkületének megfelelően.

Gyűjtés közben csak a szövegekről tájékozódik?

- Mindenről ami ezekkel összefügg: tudati, lelki kötődésekről, a szöveg mondásával kapcsolatos körülményekről, és hogy miért szeretik a "hivatalos" egyházi imádságok mellett a sajátjukét, miért annyira fontos nekik, miért imádkozzák? Csodálkozva néznek rám: - Maga nem akar üdvözülni? Több imazáradékban megtalálható: aki ezt az imádságot napjában háromszor elmondja, megüdvözítem -, vagy költőibb formában - az említett 1281-ből megmaradt záradékban olvasható: Krisztus megígéri az imádság elmondójának, hogy bezárja előtte a pokol kapuját, a mennyországét pedig megnyitja.

Az imazáradék fennmaradásához hozzájárul az égi hitelesítés...

- Kezembe vannak a XIII. századi olasz szövegek, olvasom bennük János, Kelemen, Ince pápák neveit, akik a záradékokban az imádságért biztosítják a jutalmat: búcsúk elnyerését, halálos bűn megbocsátását.

Az égi hitelesítés szempontjából a nép számára ezek a középkori pápák már nem sokat jelentenek. Az Európa-szerte fennmaradt imádságokban ugyanis már az égiek hitelesítik a záradék tartalmát: "Krisztus Urunk azt hatta", "Boldogasszony Anyánk ezt vallja", "Az Úristen azt mondja..." Tudnillik, hogy aki ezt az imádságot elmondja, stb. Ez az égi hitelesítés kötelező erő a nép számára, mert maga Isten, Jézus rendelte ezt az imádságot, másként fogalmazva: nagyböjt, nagyhét idején a Krisztus halálára való emlékezést, szenvedésének fölidézését, átélését, az azzal való azonosulást. Ez a megrendülés lehetett olyan mértékű a középkorban, hogy könnyeket csalt ki az imádkozó szeméből, vagyis bekövetkezhetett a XIV. század elejéről való egyik jámborsági testület nagycsütörtök esti áhítatának megfogalmazott vágya, hogyan kell énekelni pl. a Máira siralmait: "Magis ad lacrimas quam ad verba attendentes: inkább a könnyekre, intsem a szavakra törekedni. Ez a magatartás általános érvényű lehetett. Olyan mélyen "kódolódott a élekbe, hogy sok száz év után is még tapasztaljuk megnyilatkozási formáit...

A fájdalom mellett jelen van-e a karácsonyi öröm az archaikus imádságokban?

A népi gondolkodásban a nagyhét költészete: a fájdalmas Anya (Mater dolorosa) csak az egyik megjelenési formája Máriának. Legalább ennyire szívükhöz közelálló az öröm, a karácsony, a boldog Anya alakja.

A Mária képben ott látjuk a Pietát: a halott Krisztust ölében tartó Anyát és a Gyermekét ringató názáreti leányt. Egyik is, másik is altatót dúdol a Fiának: a halott Megváltónak és a megszületett Jézusnak. Az élet teljességéhez tartozik a születés és a halál, amint ez Mária által a népi tudatban, költészetben megjelenik:

A holt Krisztusnak mondott altatódal:

Aluggyál már én virágom,
Meghirvadott aranyágom,
Jézus fényes csillagom.
Árván maradt édesanyád,
Aki gondot viselt rád,
Jaj, jaj édes magzatom,
Jézus fényes magzatom!

Ki lészen már én gyámolom,
Ki lészen megvigasztalóm?
Jézus, fényes csillagom.
Benned bízott az én lelkem,
Te vótál egész örömem,
Jaj, jaj édes magzatom
Jézus fényes csillagom.

A moldvai Lészpeden 1894-ben született Simon Ferencné Fazakas Ilona mondta el 1970. január 19-én Mekényesen, Baranya megyében.

Mária altatgatója

Aludj én virágom világ békessége,
Nyugodj kis magzatom, anyád ékessége;
Aludj fiam, kinyílt rózsám,
Nyugodj lelkem, altatgat szám,
Aludj szűz koronám.

Aludj el aranyom karjaim ölelnek,
Aludj kis magzatom, barmok rád lehélnek,
Aludj kincsem, szép virágom,
Nyugodj gyöngyöm, aranyágom,
Aludj én Jézusom!

Józsa Jánosné, Zvara Erzsébet aki 1911-ben született, imádkozta el nekem 1967. szeptember 2-án.

Tóth Sándor
Fotó: Olasz Ferenc