Karácsonykor János evangéliumának bevezető sorai merülnek föl bennem: "Benne élet volt. És az élet volt az emberek világossága. - A világosság a sötétségben világít, -- De a sötétség nem fogta föl."

Milyen is az igazi világosság? Vajon a mi szemünk, amely hozzászokott a technikai eszközök által gerjesztett vakító fényreklámokhoz és a televízió folyvást működtetett világossághoz, felfogja-e a szerényebb fénysugarakat? Mondjuk egy vezérlő csillagét? Felgyújtott falvak és városok izzanak körülöttünk. Autókat robbantanak föl maffiózók. Atomkísérletek baljós fényei világítják meg az emberek riadt arcát. Tűzhányók dobálják az ég felé pusztító kőzuhatagukat. Ezeket a fényeket ismerjük. De ismerjük-e azt, amelyik a pásztorokat vagy a napkeleti bölcseket a jászolhoz vezérelte? Tájékozódni tudunk-e a félhomályos istállóban, ahol megszületett a világ Megváltója? Látunk-e még, vagy csak nézni tudunk?

Az óvó néni megkérdezte a gyerekeket, kinek mi a szíve vágya. Mit hozzon a Jézuska? Elhűltem, amikor Andris elmesélte válaszaikat. Csodababát, fantasztikus elektromos játékokat. "És mit kértetek ti, Kata meg te?" Felcsillanó szemmel kezdték sorolni: fasíneket, hogy kanyarok is legyenek... babaszekrény a babaruháknak, amiket a mama varrogat ritka nyugalmas óráiban..."

A minap, amikor a városban kószáltam, megnéztem a káprázatos, fényárban úszó fantasztikus árukat kínáló kirakatokkal felékesített "új Belvárost". Karácsonyi vásár, karácsonyi választék minden mennyiségben. Hol maradna helye a jászol bensőségességének? Betérnének-e ide az elhanyagolt öltözékű pásztorok? A szegények? A kivetettek? Nem, nem. Ők a buszpályaudvaron üldögélnek a padokon, és újságpapírral majszolnak valamit. Ez az újságpapír a takarónak is.

"Szegények királya lettél" - mondja József Attila versében az egyik napkeleti bölcs. Tényleg az lett. Közéjük született, köztük növekedett, hozzájuk hasonlított. A tehetősebbek mindent megtettek, hogy lejárassák, megrendítsék hitelét, s amikor nem sikerült, elveszítették. Pedig egyetlen fegyvere volt: az a fényesség, amely a sötétségben világít, vagy másképpen: az az élet, amely az emberek világossága.

Megyünk, mendegélünk a reklámok vakító fényében. És napról-napra érzékeljük, hogy valami hiányzik. Kálnoky László csodálatos verse, a Várakozás fejezi ki ezt az állapotot.

Öregedőben a szív egyre várja, hogy valami kimondhatatlan, szem és homlok mögötti virradatban kezdődjék ég és föld színeváltozása, s éjek, napok titkukról valljanak.

Ez a színeváltozás a karácsony. Amikor abban a parányi fényben egyszerre rádöbbenünk, eljött valaki, aki lámpást ad a kezünkbe. Ennek világosságában a dolgok, a gondolatok, az érzések visszanyerik igazi, hiteles voltukat. Bevilágít lelkünkbe, s szégyenkezve eszmélünk gyarlóságainkra. Bár tulajdonképpen nem szégyenkeznünk kell, hanem visszanézni arra az arcra, amelyet alig-alig világítanak az istálló fényei, ragyogását mégis vakítónak érezzük. Hadd idézzek megint egy költőt, nagyon nagy költőt, Weöres Sándort, Hét változat az Énekek énekére című versét:

Lámpám, hogy ő figyel rám, látom szép kerek arcát. Keresztüllátok arcán, se árnya, se homálya.

A csillagszórók fénykörükbe vonják a Jézus születését köszöntőket. Ez a fényesség a reménységünk és vigasztalónk. Vas Istvánnal:

Hány szeretet szikrázik Hány hű gyertyácska hamvad A tűlevelű ágak Között karácsonyolva

Igen, a szikrázó szeretet. Ezt a fényt kellene őriznünk és táplálnunk...