Nem látom őket, mert a buszmegálló várakozóhelyének túlsó oldalán toporognak, de minden szavukat tisztán hallom. Idős házaspár beszélget, a férjnek kissé rekedtes a hangja, az asszony meg énekelve nyújtja a szavakat. Most ő beszél:

"Az éjszaka kétszer is felébredtem. Hajnali három óta nem jött álom a szememre - panaszkodott. - A gyerek miatt is felizgattam magam. Kocsival indult Szegedre ebben a komisz időben. Tegnap egész nap hordta a havat... Nem fázol? Már megint hogy van a nyakadon az a sál? Köhögtél is az éjszaka. Bevettetd az orvosságot?..."

A férj erre dörmög valamit, majd dobog a lábával. Budáról hószaggal érkezik a szél. Korán beköszöntött idén a tél, Erzsébet már hóval érkezett.

"Te sosem hallgatsz a jó szóra, Imre - folytatta az asszony. Most se a bélelt cipőd van a lábadon, ki jár ilyenkor félcipőben? Tán azt hiszed, hogy legény vagy? Ma már nem engedlek el otthonról, hazamegyünk és megesszük a tegnapi maradékot, aztán lepihensz. El ne felejtsd, útközben veszünk majd néhány zsemlyét a sarki boltban. Meg egy kiló almát is a zöldségestől, hogy ne kelljen kimenned holnap a Garayra..."

"A piacon három forinttal olcsóbb - szólalt meg erre krákogva a férj. - Tudod, hogy szeretek a piacon nézelődni. Vásárolok egy fél kiló babot is. Megkívántam a bablevest. Csülökkel. Főzhetnél, Amál..." "Tudod te, mibe kerül a csülök kilója? - csattant fel az asszony. Aztán kisvártatva: ha megjön a nyugdíjunk, akkor lehet, hogy veszek neked, ha már annyira oda vagy azért a bablevesért..."

"Csak eszembe jutott - védekezett a férj. - Amikor az ember toporog így várakozva, akkor sok minden az eszébe jut. Az előbb tudod mi járt a fejemben, ahogy a Gellért felé tekintettem? Egy régi budai találka. Jó régen volt, még egyetemista koromban..."

"Neked mindig valami bolondságon jár az eszed, hát sose komolyodsz már meg? Azok a régi lányok, persze, közben már botra támaszkodva toporogsz. Egyetemista korodban bezzeg úgy lépkedtél mint egy katonatiszt a díszszemlén. Különben is miféle randevúról beszélsz, te vén ábrándozó? Mindig ilyesmiken jár az eszed? A bolondságokat nem felejted el, bezzeg a húgodnak írt levelet már hetek óta hordod a zsebedben, pedig naponta elvisz az utad a postahivatal előtt. Miért nem szeded rendszeresen a Cavintont?..."

"Tudod Amál, vannak dolgok, amelyeket az ember sose felejt el. Hát ilyen volt az a budai randevú is, ami az előbb az eszembe villant... Az egyetemi előadásról tartottam hazafelé, s vásároltam egy szerény ibolyacsokrot a Gellért előtt. A sziklakápolna bejárata előtt beszéltünk meg találkozót..."

Az asszony az utolsó szó hallatára mintha halkan felnevetett volna. Vagy csak köhintett? Nem bántóan, inkább kedvesen, biztatóan. A férj ezt bátorításnak vette és folytatta.

"Emlékszem, több mint fél órát vártam rá, míg végre feltűnt. Úgy ringott a járása, akár a nádszál a tavaszi szélben. Még most is látom magam előtt, világoskék blúz volt rajta, szőke haját szalaggal kötötte csomóba és egy frissen vásárolt irodalmi hetilapot szorongatott a hóna alatt. Aztán csak ültünk egy padon egymás kezét fogva. Az élet édes pillanatait sose felejti el az ember..."

Az asszony újra felnevetett, vagy talán csak turbékolt, akár a gerle, amikor a párját várja. A férje folytatta:

"Mi csak ültünk némán, és vártuk, hogy kéken lebbenő szoknyáját ránkterítse az alkony. Amikor elváltunk, átadtam neki az ibolyacsokrot. Mire ő megcsókolt. Homlokon csókolt és megsimogatta a hajam..."

"Azt mondod, hogy ibolyacsokrot vettél neki? - kacagott fel ekkor az asszony. - Nem gyöngyvirágcsokor volt, Imre? Öt szál gyöngyvirág fehér cérnával összecsomózva. Már nem emlékszel?..."

"Azt mondod, gyöngyvirág? - hebegett a férfi, majd döbbenten: Azám! Lehet, hogy mégis neked van igazad. De honnan tudod? Meséltem már erről?..."

"Onnan, hogy én voltam az a lány, akivel randevúztál. Engem vártál a sziklakápolna előtti padon akkor. Utána a sarki cukrászdában fagylaltot szopogattunk. Két kupac vaníliát. Egész a diákszálló kapujáig elkísértél és másnap moziba mentünk. Nem emlékszel?..."

A férfi egy ideig hallgatott, majd szomorkás hangon megszólalt:

"Látod, ezt már teljesen elfelejtettem. Gonosz dolog így megöregedni. Gyere, menjünk haza, Amál fázik a lábam. Nem szeretek a hóban járni..."

Utánuk néztem. Egymásba karolva lépegettek. Hosszan követtem őket a tekintetemmel, s keserűen arra gondoltam, milyen kegyetlen fénye tud lenni a behavazott téli világnak is, ha megöregszünk...