Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő 1991. óta a Magyarok Világszövetségének elnöke. Karácsony előtti beszélgetésünk során mint a határokon belül és kívül élő magyarságot tömöríteni hivatott szervezet választott vezetőjét kérdeztük.

Elnök úr, milyen állapotban találja a magyarságot a 2000. esztendő?

- Ha egy ilyen interjúban - újság-beszélgetésben - valahogy a csöndet is lehetne érzékeltetni, ez után a kérdés után én most hosszú és komor hallgatással felelnék. S ez a hallgatás talán többet sejtetne, mondana, mint a szavakba foglalt válasz. Ugyanis nehezen mondom ki, de az évezred-váltás a magyarságot meghasonlott, rossz állapotban találja. Legpontosabban talán egy hasonlattal érvelhetek. Egy megcsonkított, féllábú ember ülhet akár dagadó dollár-kötegeken is, megcsináltathatja magának a világ legkorszerűbb járógépét is, koccintgathat, virulhat, de minden mozdulatában s reményében ott sajog csonkaságának emléke, tragédiája, zavara. Mi, magyarok, efféle teremtmények vagyunk. Bekerültünk a NATO-ba? Igen! Bekerülünk az Európai Közösség országai közé? Minden bizonnyal. De mi lesz azokkal a magyarokkal - erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, délvidékiekkel -, akik nem kerülnek bele, és a nyolcvan éve elszenvedett csonkulások emlékével élnek tovább? Viselkedjünk úgy, mintha ők nem volnának? Vagy biztassuk őket, hogy várakozzanak még türelmesen, és az egységesülő Európa majd az ő gondjaikat is megoldja? Kinek van közülünk ehhez erkölcsi előjoga? Senkinek! Ha, mondjuk, a határainkon túli magyarok virulnának és gyarapodnának gazdaságilag, szellemileg, és ha a lélekszámuk is növekedne szülőföldjükön, egészen más volna a helyzet. De nemcsak a székely himnuszban porlik a székelység, mint a szikla, a délvidéki magyarok is porlanak, anélkül, hogy himnusz szólna róluk. Néhány évtized alatt a lélekszámuk a felére csökkent. Ötszázötvenötezerből már csak kétszáz-kétszászötvenezer tengődik odahaza. Kisebb részük átmenekült ide, Magyarországra a boszniai háború idején, a nagyobb részük azonban szétszóródott Ausztráliába, Kanadába, Svédországba, Németországba. Tudom, tudom, hitegetjük magunkat az autonómiák gondolatával, hátha az védelmet adna nekik. Nem vitás: adhatna, de ahhoz, hogy működjék is egy ilyen elképzelt autonómia, ahhoz erő, lélekszám s alkalmas emberek sokasága: vezetők, művészek, tudósok társasága is szükséges. Kérdés: van-e a délvidékieknek elég erejük?

Erdélyben lenne...

- Erdélyben és a Felvidéken is! A Székelyföld akkora, mint Hollandia. Ott még minden lehetne. A falvak és a kisebb városok zöme még magyar. Persze a Székelyföld és a Felvidék magyar autonómiájához egy erős, mágneses erejű Magyarországra volna szükség, amely a tömegvonzás erejével kötné magához a "kis bolygókat".

Mi adhatna esélyt a nemzetnek a megerősödésre és az erkölcsi megújulásra?

- A csömör. Az undorodás.

Jól hallottam?

- Tökéletesen. Itt már semmiféle politika, szent beszéd nem segíthet, csupán az a meggyőződés, hogy kész, vége, eljutottunk a mélypontra, kurucok, labancok egyaránt, hogy már nevetségesek vagyunk - kicsinyességben, az elaljasulásban, a hősködésben, a hatalomakarásban, és válasszuk ki magunk közül azokat, akik a belpolitikában felfüggesztik a machiavellizmust, a nemzeti jövedelemből 14-15 %-ot hajlandók megszavazni a kultúrára, mert az információs társadalomban a tudás, a lelemény, a zsenialitás lehetne az igazi nemzeti erő, amelyhez az anyaországi és a határon túli magyar is magyarként kapcsolódhatna. Szekfű Gyula egyik tanulmányában így határozta meg történelmünk két korszakát: kezdetben jellemünk határozta meg történelmünket, később történelmünk a jellemünket. A kétezredik évben visszatérhetnénk eredetünkhöz, mondhatnám a természetes sorrendhez, ismét jellemünk és tudásunk határozhatná meg sorsunkat. A jellem megerősödése, természetesen, arra kényszerítene bennünket, hogy új tudatot alakítsunk ki magunknak.

Mi lenne az?

- El kellene fogadnunk, hogy történelmünk során kis néppé váltunk, de nagy történelem van mögöttünk és bennünk. S a nagy történelem olyan, mintha nagy hagyományokra tekintenénk. Igazi alkotásra! S hátunk mögött ezzel a belső bizonyossággal másként fogadhatnánk el kis nép voltunkat is, hiszen Európa tele van kis országokkal, kis nemzetekkel. Soroljam őket? Norvégia, Svédország, Finnország, Belgium, Hollandia, Svájc, Ausztria, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Lettország, Litvánia, Portugália, Bulgária, Szerbia. Ha egy földrészen ennyi kis nemzet él, létüket nem lehet semmibe venni. Így a mienket sem. Sőt, ha eddig "ütköző ország" voltunk, igazi közvetítő ország is lehetnénk Nyugat és Kelet között, Nyugat és a Balkán között. Persze ehhez a szerephez is kell az az új tudat, amelyről az imént beszéltem. A gondolat megerősítésére egy román származású, de franciául író moralista véleményét szeretném elmondani. E.I. Cioran írja, hogy amikor egy nemzetnek már nincs büszkesége a világegyetem okának vagy ürügyének lenni, önmagát zárja ki a jövőből.

Mit kíván karácsonyra -- íróként és a Magyarok Világszövetsége elnökeként - honfitársainak?

- Békességet és csöndes önvizsgálatot. Annak, amit ebben a rövid beszélgetésben érintettem, még száz és száz indája s levele van. Minél többen széthajtogatjuk ezeket a leveleket, annál több dolognak láthatjuk meg a fonákját és a fényét.

k.t.