Az ünnep titkát kibontakoztató evangéliumi jelenet, a keletről jött bölcsek imádása csak Máténál olvasható. A Máté-evangélium olyan közösségnek íródott, ahol erősen élt az ószövetségi zsidó hagyományok fénye, és bizonyos meglévő feszültségek miatt újra és újra megragadhatóan be kellett mutatnia, hogy a Názáreti Jézus, a szent iratok fényében, valóban a választott nép Messiása. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a prófétai ígéretek szellemében a pogány népek is eljutnak erre a felismerésre, mintegy túllépve a választott nép vezetőinek elutasító magatartásán. A keletről jött bölcsek Messiásra-találásában és a király előtti hódolatban egyben tükröződik az útkereső ember célba érkezése és szívének örömteli megnyugvása. Az ünnepi evangélium a hívő lét érdekes kettősségeire hívja fel a figyelmet:

Az egyház ősi elnevezéssel epifániaként tartja számon az ünnepet. A görög szó kinyilvánulást, megnyilatkozást jelent. A hellén uralkodók udvari nyelvezetében azt az igényt fejezte ki, hogy az uralkodó személyében és cselekedeteiben az istenség nyilvánítja ki magát -- az alattvalók számára felfogható módon. E kinyilvánulást a kor a hatalom dicsőséges megjelenésében, a királyi személy fölségének megtapasztalásában, a hatalom és erő megnyilvánulásaiban, így a győztes csatákban vélte felfedezni. Ezzel szemben az evangéliumban a felismerés egy egyszerű, mindennapi valóságban, a gyermekkel és anyjával való találkozásban teljesedik be. Jelzés ez a hívő élet számára, hogy Istennel való találkozásainkat ne csupán a rendkívüli, a kiemelkedő határozza meg. A mindennapok folyása, az élet átlagkötelességei kiváló lehetőséget tartogatnak számunkra az epifániára, az Istennel való találkozásra. Nem egyszer okoz lelki megpróbáltatást, hogy várjuk, Isten valami különlegesben szóljon szívünkhöz, pedig elég lenne napi kötelezettségeinkben, feladatainkban keresni Őt.

Kettősséget árul el a szereplő személyek állásfoglalása is. Heródes, a hatalom birtokosa, keresi ugyan a gyermeket, de emögött nem a szívbeli érdeklődés, hanem a hatalomféltés áll. Az egyéb történeti források is ilyennek ábrázolják Nagy Heródes alakját, aki mint az Istentől jövő üdvösség ellenérdekeltje jelenik meg. A tudós főpapok és írástudók, bár mesterségüket jól gyakorolják és helyes választ adnak Heródesnek, az üdvösség szempontjából mégis ellenérdekeltek. Megvan a tudásuk, de tovább nem kérdeznek, nem keresnek e számukra is fontos témában. Tudósok ők Isten dolgaiban, de nem igazi tanítók, segítő útmutatók. A másik oldalon a keleti bölcsek állnak. Ők is tudósok, mint a mágus elnevezés jelzi, de őket élteti a keresés, a jobb jövő, az üdvösség aranykorának reménye. És ezért tudásuk jelei alapján útra kelnek, vállalva a korabeli utazás fáradságát és veszélyeit. És ténylegesen, történelmi utalások sejtetik, hogy létezett ezekben az időkben egyfajta várakozás a kelet népei körében az aranykorszakkal és annak létrehozó fejedelmével kapcsolatosan. A szereplők tehát egyben típusok és ellen-típusok. Nem azért, hogy az értő szív eszerint osztályozza az embereket. Hanem azért, hogy észrevegye a hit lanyhulásának veszélyeit, amikor az önző érdek vagy a meddő tudás álbiztonsága az üdvösség keresése és befogadása ellenében hat. Kettősséget tár fel a keleti bölcsek kereső útja is. Mint már említettük, feltételezhető náluk egyfajta "üdvösségkeresés". Amikor a csillagok állása jelzi nekik, útra kelnek, nyilván a remény fényével szívükben. Ehhez kapják a csillag-vezetés isteni jelét. Ez azonban nem mentesíti őket a keresés fáradalmaitól. Isteni vezetést kapnak, de saját kereső közreműködésük is kell. És az út nem mentes az elbizonytalanodástól sem (v.ö. a csillag eltűnése). A hívők életútja sem csupán örömteli jelekből, állandó megvilágosodásból áll. Vannak emelkedettebb perceink és vannak nehéz óráink. Szépen fejezi ki ezt az Ószövetségi Szentírás, amikor Istent többször is rejtőzködő Istennek mondja. Ha úgy véljük, hogy eltűnik életünkből az isteni vezetés csillaga, nehogy megálljunk, nehogy feladjuk az útkeresést! Még nagyobb figyelemmel, határozottabb elkötelezettséggel lépjünk tovább a hit útján. Ott - Betlehem felé - fel fog tűnni ismét a jel, a csillag fénye.

A hozott ajándékoknak is jelentősége van. A régebbi egyházi hagyomány Jézus messiási művének fényében értelmezte ezeket: az arany a királynak szól, a tömjén az Isten Fiának, a mirha sebeket gyógyító kenőcsként, a szenvedő Messiásnak. Ma a Szentírástudósok inkább azt emelik ki, hogy mindhárom, a királyt megillető ajándék: az ókori kelet szokása szerint nem lehet üres kézzel megjelenni a királyi látogatáson. Az arany, a tömjén és a mirha királyhoz méltó ajándékok és hitvallást sugallnak: ez a gyermek a jövő királya, a Messiás. A hit - a földi lét átmeneti valósága - nem a rátalálás és az önfeledt birtoklás állapota, hanem éppen az ajándékozó jóságban teljesedik ki. Mi rátalálásunkat Jézusra, embertársaink iránti hitvalló, ajándékozó jósággal tesszük teljessé.

Gaál Endre