1991 májusának egyik estéjén a buszon találkoztam Csanád Bélával. Akkoriban egészen közel laktam a KÉSZ Előpatak utcai központjához, az Adalbertinumhoz, s nem egyszer megtörtént, hogy együtt utaztunk a Farkasréti temető felé kanyargó hegyi járaton. Megszólítani azonban mindaddig nem volt mód: rendszerint beszélgetésbe mélyedt valakivel, nem mertem zavarni. Azon az estén végre egyedül szállt le a szokott megállóban, s én - elsőéves hallgatója a teológián - felajánlhattam, hogy hazakísérem. Ezt csöndes örömmel, szinte meghatódottan fogadta. Fiatal kora diákéletéről beszélt, arról a feszült izgalomról, amellyel tanítás után egy-egy tanárt, professzort a porta környékén vártak, hogy elkísérhessék egy darabon. E gesztus értékű szokás mára teljesen kiveszett, pedig fontos része, ha úgy tetszik, utómunkálata volt a tantermi oktatásnak: életre szóló leckéket, útmutatást kaptak a diákok egy ilyen séta során. Hiszen a görögök is, ha filozofáltak, azt legtöbbször ligetekben sétálgatva tették, kötetlen, szemlélődő beszélgetés keretében. A természet, a számtalan köztéri történés ott egyszerre volt kiindulási alap és közeg. Mai oktatásunk vita nélküli előadásokra korlátozódik, passzív hallgatósággal, többnyire szűk térbe zártan. Az igazi, mondta, a görögök peripatetikus módszere lenne, a séta közbeni eszmecsere a tanár és két-három tanítvány között. Pilinszky egy nyilatkozata jutott eszembe, amelyben arról elmélkedik, hogy bátorságot jelent végig, egészen hazáig kísérni valakit az úton.
Egy hirtelen váltással a zsoltárokat hozta szóba. Az lenne a legszebb, álmodozott, ha minden imádságos ember sorszám szerint ismerné a Zsoltárok Könyvét. Példákat is hozott, kérdezgetve: mivel kezdődik a 23. zsoltár? "Az Úr az én pásztorom..." Hát az ötvenedik? "Miserere..." A százharmincadik? ...De Profundis..., segített ki, rosszallás nélkül. Annyi év után, ha jelzőket keresek egyéniségéhez, effélék jutnak eszembe: halk, szelíd, visszafogott... Megérkeztünk közben, ő köszönetet mondott, elköszöntem, s boldogan sétáltam haza a virágzó gyümölcsfák között.
Többé nem találkoztunk - pár héttel később az esztergomi szemináriumba kerültem, s csak dedikált verseskötetei: a Veronika kendője, a Virággá lettünk és A kozmosz ablakai révén élvezhettem társaságát. 1996 novemberében , haláláról értesülve, az jutott eszembe: a kozmosz ablakaimban gyertyák éghettek akkor, odabent, a Teljességben az angyalok pedig ünnepeltek: papköltő érkezik hozzájuk, énekelték, áldott, csöndes szavú művész.
Zsille Gábor