A spenótzöld színű, emeletes Dublin-i autóbusz oldalán világhírűvé lett, írként számontartott írók arcképei: James Joyce, Bernard Shaw, Oscar Wilde, Yeats, a költő, Beckett, a drámaíró, s fölöttünk a buzdító felirat: Olvassátok őket! Megcsiklandoz az ötlet: Mi lenne, ha a kék pesti BKV-buszok falán így reklámozva látnám Illyést, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit? Azzal az előnnyel, hogy kínálatuk - szemben a mindig legjobbnak kikiáltott kávéval, mosószerrel - sohasem követelne kizárólagos, kirekesztő fogyasztást, élvezetet?
Dublin székesegyházában a keserű lángelme, Swift, Gulliver megalkotója nyugszik s a vidéki város ódon fogadójában is a nagy írók kalapos, szemüveges fényképei alatt reggelizem. Akik, a helyi kézmívesipar, a finom gyapjú és kötöttáru, az ezüst- és kristálykészletek mellett így sorolódnak be nemzeti jelképnek.
Az írek büszkén, mondhatnám görcsösen vallják magukénak a zöld szigeten született, bár angol nyelven alkotott és elhíresült szerzőiket. A jórészt kelta ősnyelvét is elvesztett, bár most felújítani törekvő kis nép öntudatát így őrzi. Ez is lehetséges? - tűnődtem, már - tamáskodva - a hazafiságnak, a megmaradásnak még a nyelvvesztés sem lehet akadálya.
De aztán eszembe jutott az 1848/49-es szabadságharc sok-sok másnyelvű hőse és áldozata, vagy később, 1920-ban, a többségében még német ajkú Sopron hűségszavazása - egyedül, mert csak nekik adatott meg - a megcsonkított magyar haza mellett.
Vajon - boronghattam tovább - Kassa és Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka, netán a többnyelvű Pozsony, királykoronázások és reformdiéták székvárosa, másképp szavazott volna? De ez már elmúlt történelem.
Kis népeknek, úgy látszik, vigasztalásul nagy íróik támadnak.
Wilde-ot nemcsak szellemessége, hírhedt paradoxonjai miatt érdemes újra elolvasni. Mondásaiban találunk ma is érvényes igazságot. Például ezt: "Manapság az emberek mindennek tudják az árát, de semminek sem tudják az értékét."
Bernard Shaw epés humorából is megjegyezhetjük a következőket: "Nem tud semmit és azt hiszi, hogy tud mindent. Világos, hogy politikai pályára kell lépnie." Lehet, hogy Shaw ezt nemcsak íreknek írta? "A kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg is akar maradni" - ez a Veres Péter-i mondás sokszorosan áll az ír történelemre. A több évszázados angol elnyomás, földrablások, burgonyavészek okozta éhínségek nyomán csak a múlt században egymillióan haltak éhen, s a majd nyolcmilliós lakosság, a roppant arányú kivándorlások miatt, három és fél-négymillióra csökkent. Az ír tájban a beomlott, elhagyott templomok, kőházak erre emlékeztetnek... Mára azonban tarkára, pamutlilára, olajzöldre, málnaszínűre festett házak, takaros, emeletes vidéki lakok, csillogó portálok, kirakatok fogadják hívogatón a vendéget. S az európai kereszténység első századainak szentjeit, remetéit is adó országban mohos, gótikus templomok, kolostorok, s az angol uralom szerencsés örökségeként pompás kastélyok kápráztatják el az idegent.
A tengerekből körülölelt, sűrű esőktől öntözött országban harsányan zöld és dús a fű, amelyben fekete-fehér tehenek, birkacsordák legelésznek. A földeket sövények szabdalják és kőkerítések, amelyekből, vélte ottjártakor Heinrich Böll, akár a bábeli torony is felépülhetett volna.
Az írek egy sokat próbált kis nép együttérzésével tudnak rólunk, szeretnek bennünket. Ha megvallottuk magyarságunkat - s ezt ott veszélytelenül tehettük - hangulatos, félhomályos ivóikban, a pub-okban, nyomban a barátjukká fogadtak, viharosa kínálgattak, a nyakunkba omoltak. Egy idős taxisofőr még azt is megvallotta, 56-os forradalmunk rendítette meg annyira, hogy egyszer pénzt gyűjtött és Magyarországra utazott, még a hetvenes években, hogy így rója le tiszteletét egy másik kis nép hősiessége előtt.
S hogy az ír szerzők néha csípő modorában zárjam e kis jegyzetet, azt is megtudtuk, hogy - ellentétben a nemzetközi szólással - kapni azért olykor jobb mint adni. Amikor Mary Robinson, még köztársasági elnökasszonyként, arról is tájékoztatott, hogy országa felvirágoztatásához, Európai Uniós csatlakozásához, annakidején 35 milliárd dolláros indító segélyt kapott, visszafizetési kötelezettség nélkül. Amennyi hazánk pillanatnyi, de léggömbszerűen növekvő külföldi adóssága. Igen, így talán könnyebb lett volna a mi újrakezdésünk is, 1990 táján, morfondíroztunk magunkban, míg forró ölelésekkel, kézszorításokkal, búcsúcsókokkal váltunk el egymástól...