János, a keresztelő
Ha János evangéliumát a szinoptikusokkal összevetjük, láthatjuk, hogy a negyedik evangéliumra sajátos teológiai szemléletmód jellemző. Ez Keresztelő János személyének és működésének a bemutatására is érvényes. A negyedik evangéliumban Keresztelő János nem pusztán Jézus előfutára - a szinoptikusoknál ez a szempont a meghatározó -, hanem Jézus első tanúja is. Az evangélista már az előszóban, a híres igehimnuszban is hangsúlyozza: "Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról" (Jn 1,6-7).
Keresztelő János tanúsága az előszó után, az 1,19-39 egységben található. János először a hivatalos zsidóság képviselői előtt szól az Eljövendőről (1,19-28), majd az Izraelt képviselő néptömeg előtt nyilvánosan hirdeti Jézust mint az Isten Bárányát és a Szentlélekkel eltöltött Messiást (1,29-34), végül pedig saját tanítványait irányítja Jézushoz (1,35-39).
A vasárnapi evangéliumi szakasz az első tanúságtételt tartalmazza, amelyre a Jeruzsálemből jött hivatalos küldöttség adott alkalmat. A küldötteket János kiléte érdekli, de ezzel összefüggésben az általa kiszolgáltatott keresztség értelmére is rákérdeznek. János válaszára mind a saját személyét, mind pedig a keresztség rítusát illetően a tagadás, a lehatárolás, illetve a Jézussal szembeni alárendeltségi viszony hangsúlyozása a jellemző. Önmagát értékelve egyértelműen kijelenti: nem a Dávid fia Messiás, nem a visszatért Illés, s nem is a Mtörv 18,18 ígérete alapján várt Mózeshez hasonló próféta. Tudjuk, hogy az újszövetségi korban nem volt egységes elképzelés a végidő megvalósítójáról. A különböző áramlatok különböző személyek megjelenését várták, többek között az imént említett alakokat. Keresztelő János következetes tagadásai ennélfogva azt teszik egyértelművé, hogy nem ő a végidőbeli üdvösség közvetítője: ő csak útkészítő, aki szavával valaki másra mutat előre. A keresztség tekintetében is az a döntő, hogy nem messiási cselekmény, annak ellenére, hogy sajátos vonásai egyértelműen megkülönböztették azt a megszokott rituális gyakorlatoktól. A keresztelő határozottan állítja, hogy az általa kiszolgáltatott keresztség csak "vízzel való leöntés", s még nem a Szentlélekkel való keresztelés, amelyet az a személy valósít meg, aki őutána "jön", s akire az ő működése irányul.
Az iménti megfontolások alapján elmondhatjuk: Keresztelő János első tanúságtétele nem más, mint saját személyének és szerepének viszonylagossá tétele. Érdekes, hogy ez a "lehatároló" jelleg nemcsak szakaszunkra jellemző, hanem a negyedik evangélium egészére. Már a fentebb említett előszóban is hangsúlyos: "Nem ő volt a világosság" (Jn 1,8). Az ilyen jellegű tagadások hátterében minden bizonnyal az áll, hogy Keresztelő János kiléte az ősegyház időszakában is időszerű kérdés volt. János tanítványai ugyanis külön csoportot alkottak a zsidóságon belül, folytatták mesterük keresztelő tevékenységét, s őt tartották a messiásnak (vö. ApCsel 18,25; 19,1-7). Velük szemben volt szükséges a Keresztelő üdvtörténeti szerepének tisztázása. Ez az előszóban az evangélista reflexiójával történik, utána pedig - a hivatalos küldöttség emlékét felidézve - Keresztelő János saját szavaival.
Keresztelő János önmagával kapcsolatos megnyilatkozásának számunkra is van aktualitása. Ez a megnyilatkozás ugyanis, miként már szó volt róla, annak a tanúságtételnek a része, amely Jézus kilétét nyíltan megvallja, és másokat Jézus felé irányít. A szó szoros értelemben vett tanúságtételt ezen két utóbbi szempont teszi ki. Az első csak közvetett tanúság, illetve a tanúságtétel szükséges előfeltétele: a tanúnak tisztában kell lennie saját helyzetével, saját alárendeltségével. Krisztus igazi tanúja nem teheti magát Krisztus helyébe, és semmilyen formában nem homályosíthatja el Krisztus központi szerepét. Mindig szükséges tudatosítani, hogy milyen vallomásra buzdította Jézus a tanítványait: "Haszontalan szolgák vagyunk" (Lk 17,10). Csak aki ezzel az alázatos lelkülettel teljesíti keresztény küldetését, válik alkalmassá karra, hogy Isten kegyelmétől felvértezve hitelesen közvetítse Krisztust a világnak.
Ma az öröm vasárnapján az is megfontolandó, hogy a helyes önértékelés nemcsak a hiteles tanúságtétel nélkülözhetetlen feltétele, hanem az igazi öröm forrása is. Ez János evangéliumának abból a jelenetéből derül ki, amelyben Keresztelő János, önmagát újból alárendelve Jézusnak, kijelenti: "Az én örömöm teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem" (Jn 3,29). Csak aki saját kicsiségének és méltatlanságának tudatában folytonosan azon fáradozik, hogy Krisztus dicsőségét növelje, részesedhet abban az örömben, amely a Krisztussal való szeretetközösség gyümölcseként az igazi tanúk jutalma.
János, a keresztelő
Kocsis Imre